Gigareptér, budapesti tűzoltók, hányós, síró utastársak, átszállás nélküli átszállás fehérorosz stílusban. Széllel szemben is leelőzzük az éjszakát, végül lehullok a porba, amelyből vétettem, és hazatérek.  

Növekvő távolság

A reggel eléggé nyomasztó hangulatban telt. Zilinggel csak a legszükségesebb dolgokról váltottunk szót. Összepakoltunk, és enyhe letargiában elhagytuk a szállót. Érződött, hogy meleg nap vár Pekingre. A kis hutongban, amiből épp távozni készültünk kisebb dugó alakult ki, mert túl sokan próbáltak elférni egymás mellett a szűk utcán. Nem túl erőszakos, de azért számottevő szóváltás alakult ki a helyzet miatt. Mi csak eloldalaztunk a falnál a bőröndökkel, és mentünk is tovább. A metrózás már nagyon simán ment, átlibbentünk a reptéri gyorsvasútra is. A napfényes várossal éles kontrasztot képezett az a ború, ami a hangulatunkon uralkodott.

Repülőtér

A reptérre sikerült korán kiérni, kiderült, hogy a csarnokban szinte bármelyik ablaknál be tudtam csekkolni a CA 721-es Air China járatra. Megint bőséggel válogathattam a helyek között, így ablakhoz kértem. Néhány pulttal odébb a Sapporoba induló járatra lehetett becsekkolni. A váró közepén nagy gyerekcsoport gyülekezett. Nem volt már más hátra, mint elmenni a biztonsági zóna határáig, és elköszönni. Nem mondhatnám, hogy hosszúra nyúlt a búcsú, hálálkodás, jóutatozás, nagyölelés és ég áldjon. Magamra maradtam, május vége óra először, viszont a közeg, amiben mozogtam, annyira nemzetközi volt, hogy fölösleges lett volna aggódnom.

Még egy utolsó biztonsági ellenőrzés

A pekingi repteresek csúcsra járatták a biztonsági ellenőrzést. Kígyózó sorban kellett sorban állni, a fémtárgyakat, beleérte az öveket is tálcába rakni. Még a sorállás közben 1-1 utashoz odaléptek a biztonságiak, és valami lakmuszpapír-szerű eszközzel simogatták azok kézipoggyászát. Benn az átvilágítóknál alaposan kifaggattak a folyadékról, és az akkumulátorokról, vagy töltőkről.

A maradék pénzt, az emlékbe megtartott Maós bankókon kívül szuvenírre költöttem el, majd leültem egy pavilonban, ami tulajdonképpen be lett építve a terminálba. Még egyszer tudatosítottam magamban, hogy Ázsiában vagyok, mert ezt az elmúlt hetekben sem mindig sikerült fölfogni. Aztán Konfuciuszt olvastam, ami nem csak a helynek szólt, mert az ilyen hosszú várakozások alkalmával, pl. amíg a vonat Szegedről fölvánszorog Budapestre, gyakran olvasom. A pavilon mellett kis játszóteret alakítottak ki a gyerekeknek, néhányan mindig mászkáltak benne. Sok utas tolt valamilyen csomagszállító kocsit maga előtt, ennek használati elvére nem sikerült rájönnöm, de igazából nem is érdekelt. Elmentem még a mosdóba, ahol huzamosabb ideig tartózkodtam. Ezt főként annak a stressznek tudtam be, amit a rám váró félelmetes kaland váltott ki. A WC-sbácsi folyamatosan takarította a mosdót, amikor arrébbmentem ezt látva, láthatóan meglepődött és megörült, mert megköszönte. Amikor kiírták a táblára a járatunk indulását, elhagytam a pavilont, és kimentem a hosszú csarnokba, amelyből a beszállókapuk nyíltak. Itt is be lett rendezve néhány vendéglátóhely. A várószékek közé dugaljakat telepítettek, így a kis adapteremmel nekiláttam tölteni a telefont.

Magyar szó

A nagy falas találkozás óta először magyar szó ütötte meg a fülemet. Az egyik társaságban budapesti tűzoltók lehettek, amire a pólójukon lévő feliratból következtettem. Jött egy anya is, két gyermekével, a kisfiúról kiderült, hogy nem bírja a repülést, mert szegényke végighányta az utat, de még Ferihegyen is folytatta. Kínaiak, magyarok, fehéroroszok, és más nációk is utaztak a gépen, sokkal többen voltunk, mint idefelé. A repülőre beülve kinéztem az ablakon a roppant méretű terminálra, mely előtt sorakoztak a repülők. Én ezek közül csak egy típust, a Boeing 747-est ismertem föl jellegzetes alakjáról. Mivel ezen időszakban végig egyfajta traumatikus állapotban voltam, nem nagyon fényképeztem, örültem, hogy élek. Kigurultunk a kifutó felé, majd megszólalt a kapitány, hogy hát sajnos 20 perc késéssel fogunk csak tudni fölszállni, mert elég nagy dugó alakult ki a reptéren. Valóban, egy sor repülő fölszállását végignéztük a kifutópályával párhuzamos gurulóúton. A kis panda már bőven elmondta a biztonsági tudnivalókat, s mi még csak araszoltunk. Amikor ráfordultunk a kifutóra, akkor látszott csak igazán, mekkora a sor, mert végig repülőkígyó araszolt mögöttünk egészen a termináltól.

Második repülés

Övek becsatolva, háttámlák előre hajtva, redőnyök fölhúzva, csomagtartók becsukva, hajtómű fölbúg, majd fölvonyít, ülés magához szív, fej elnehezül, stb. Nagyon simán ment minden, a szélcsendes, napos Pekinget szépen elhagytuk. Visszafelé is annyira volt rázós az utunk, mint idefelé, néha egy kevés légörvény azért akadt. Pechemre a mellettem lévő ülésre egy mogorva kínai pacák ült, így rajta keresztül kellett kimásznom a mellékhelyiségbe. Igazából volt, hogy kivártam, amikor ment, és akkor másztam ki én is, így csak akkor kellett fölugrasztanom, amikor visszaült, mert annyi esze már nem volt, hogy megvárja, míg visszaérek. Mindegy, emiatt nem volt lelkiismeret furdalásom. A mogyoróallergiámról már nem szóltam az utaskísérőknek, így teljes menüt kaptam mindenből. A narancslénél annyira szilárdan megmaradtam, hogy az utaskísérő már tudta, hogy azt fogok kérni. Micsoda figyelmesség! Mongólia fölött szállva láttam a távolban Ulánbátort. Mongóliából ennyi az említésre méltó, aztán Oroszország fölött többnyire felhők fölött szálltunk. Érdekes, visszafelé nem tudtam aludni, talán a fényviszonyok miatt, de az is lehet, hogy közrejátszott az a 2-3 éves kínai kisfiú, aki vagy aludt, vagy fennhangon hisztizte végig az utat kb. velem egy sorban, csak a gép másik oldalán.Lehet, hogy előtte a rokonainál megnéztek egy Walt Disney filmet egy repülőzuhanásról? 

Fehérorosz intermezzo

Az Air China járata úgy megy, hogy Budapestről közvetlenül Pekingbe, Pekingből Minszkbe, majd onnan megint Budapestre. Így a budapesti utasoknak odafelé, a minszkieknek visszafelé volt közvetlen a járat. A tankolást, takarítást, étellel föltöltést is Minszkben végezték el. Hatalmas erdők fölött ereszkedett gépünk (nem az én videóm, de valószínűleg ugyanaz a járat), tökig kitolt fékszárnyakkal. Aztán még nyomott egy kis kakaót, majd megint levette, és végül simán leszálltunk. El tudom képzelni, hogy a minszki reptér nagy, de ez a terminál egy vidéki vasútállomás szintjét hozta. Régi szoci épület, csempék, nuku mozgólépcső, szűk folyosók. A személyzet ritka barátságtalan, már-már bunkó.  (pl.: „Maguk nem akarnak visszaszállni a repülőre? Akkor meg mire várnak még, jöjjenek már! ”) Le kellett szállnunk a gépről, a kézipoggyászt vittük magunkkal. Nyomunkban egy egész had helybéli takarító szállt föl porszívókkal, söprűkkel, legalább 15 fő. Késő délután volt már itt, Pekingben meg már éjszaka. Bebuszoztattak minket a terminálba, ahol aztán egy biztonsági ellenőrzésen megint át kellett esnünk, mintha átszálló utasok lennénk. Az utaslista alapján kaptunk újabb beszállókártyát. Már a terminál mellett szóba elegyedtünk a magyarokkal, jöttek a cinikus megjegyzések arról, hogy mit is kell itt csinálni. A honfitársakkal aztán próbáltuk segíteni egymást egész itteni tartózkodásunk alatt. Azért ez megejtő, nem? Némelyek egészen brutális kézitáskát hoztak magukkal, kb. akkorát, mint az én bőröndöm. Az egyik ilyen egy kínai lány, sorban kérte meg az embereket, hogy segítsenek neki a lépcsőknél, egyszer én is segítettem. Az illető egyébként tökéletesen beszélt magyarul. A váróban a két gyermekes magyar anya mesélt valakinek, én meg kihasználva, hogy végre értem a körülöttem lévőket, jól ki is hallgattam. Szóval az illető kinn dolgozik, jól keres, egy hatalmas lakásban élnek, amelyhez úszómedence is tartozik, és hát járnak haza olykor, de a kisfiú nem bírja a repülést. Végül aztán busszal vittek vissza a repülőhöz, melyre a betonplaccról visszaszálltunk, és leültünk a helyünkre. Mellettünk egy szürke orosz Aeroflot gép állt. Elnéztem a kifutó felé, egy másik orosz gép ereszkedett, azonban a kifutópályán nem lassított le, hanem gyorsítva újra fölszállt. Itt persze messze nem volt olyan forgalom, mint Pekingben, sőt, még Ferihegy mögött is elbújhatott ez a kis repterecske.

A harmadik repülés

Már csak másfél órás repülés maradt a hazaérkezésig, úgy voltam vele, hogy ezt már fél lábon is kibírom. A pánik akkor kezdett újra a hatalmába keríteni, amikor fölszállás után szinte rögtön meredeken jobbra kezdett fordulni a repülő, a szárny végénél láttam a repteret épületestől, parkolóstól. Miért fordulunk vissza? Most leszállunk? Nem, inkább lezuhanunk. Így gondolkodtam. De miközben megtettük a 360 fokot, a magasságunk egyre csak nőtt, és végül egyenesen haladtunk tovább. A Kárpátok fölé érve aztán jött némi izgalom, hatalmas, üllős zivatarfelhők növekedtek ugyanis, melyeknek teteje kb. egy magasságban volt a mi repülési magasságunkkal. Ekkor 11.500 m magasan szálltunk kb., 11 km-en -45 -  -50 fok uralkodik, a fagypont kb. 3 km magasságban volt, miközben a felszínen 34 fokos nyár tombolt. Repülőnk kanyarogni kezdett a zivatarfelhők között, hogy az erős légáramlatokat rejtő fellegeket elkerülje. A magasabb hegyvonulatokat elhagyva ereszkedni kezdtünk, és úgy sejtettem, hogy már az országhatár sem lehet messze, óhatatlanul eszembe jutott Radnóti Nem tudhatom c. verse, és néhány perccel a landolás előtt először kezdtem honvágyat érezni. 

Ferihegy

Mikor még odautazás előtt a szendvicset ettem a Hősök terén, és láttam az elhúzó repülőket, még nem sejtettem, hogy a mi gépünk is pontosan ugyanúgy fog megérkezni. (a reptér megközelítése megnézhető ezen a videón, mi is pont így jöttünk, csak lágyabban szálltunk le) A gép magassága és a hegyek alapján már fölismertem, hogy Buda fölé érkeztünk, a körúton szépen látszottak a villamosok, meglepetten állapítottam meg, hogy az Andrássy út és a Nyugati-pályaudvarra haladó vágányok mennyire párhuzamosak egymással, elrepültünk a Hősök tere mögött, majd szinte pillanatok múlva családi házak következtek, melyek vészesen közeledtek a gép aljához. Egyszer csak eltűntek a házak, pár fa, és hopp, le már le is voltunk szállva. A géphez odaigazgatták a hidat, így nem kellett a betonon sétálni, egyből az épületbe mentünk. A repülő személyzete a kijárat előtt fölsorakozott, és sorban elköszöntek, én is tőlük. Olyan kedvesek voltak velem a pedáns utaskísérők, hogy szinte elhittem, hogy őszinték. Ennyit számítana, hogy néha rájuk mosolyog az ember? Ki tudja? Az útlevélellenőrzésnél megdobbant a szívem, végre egy robosztus magyar melákot láttam magam előtt, nem egy kis vállapos, szájmaszkos ázsiait, aki végigfürkész a szemével, és hosszasan nézegeti az igazolványképet. A kedves magyar rendőr csak ránézett az útlevélre, majd intett, hogy mehetek. Semmi érkezési kártya, vagy ilyesmi. A csomagoknál viszont szánalmas bénázásba kezdtem. Beálltam a futószalaghoz, és egyre csak vártam a csomagomat nem jött. Gyanús volt, hogy az utastársaimat nem látom, végül csak észrevettem, hogy egy másik járat csomagjainál várok. Végül alig föltűnően, mint Mr. Bean, odébbsunnyogtam egy másik futószalaghoz, ahol aztán kisvártatva megjelent az én bőröndöm is.  A kapuban anya, apa és Ancsa várt, Zsiga sajnos nem ért rá kijönni. Az első repülések után minden hazatérő családtagnak kijárt a díszfogadás a reptéren, nekem is. Budapesten ekkor még mindig nem ment le a Nap, én meg már úgy éreztem magam, mint a 6. osztályos pécsi osztálykiránduláson az átvirrasztott éjszaka utáni reggelen. Mindenesetre egy éjszaka alatt kipihentem a jetlag-et, így elmondható, hogy a jelenség nekem egyáltalán nem okozott problémát. A terminál előtti parkolónál bepakoltunk a csomagtartóba, majd az alkony fényeiben elindultunk egy röpke másfél órás útra parányi falunkba, Szegedre.

VÉGE

 Köszönöm Julcsinak, hogy igent mondott, amikor kérdeztem, Monikának, aki egyedül tartotta a frontot, és még a növényeket is életben tartotta, Ancsának, hogy kivitt a reptérre, nélküle lehet, hogy visszafordulok, Zsigának, hogy csövezhettem nála, és még egy katonai reptérre is betörhettem párszor, Ottónak, hogy belémszúrt két tűt is, szüleimnek, hogy segítettek az előkészületekben, Gézának, hogy megnyugtatott a vízummal kapcsolatban, Aninak, hogy tanácsot adott az útlevél kérdésében, Mákéknak, hogy fölvittek Budapestre, Istinek külön a repülős tanácsokat, és mindenkinek, aki valamilyen módon segített abban, hogy ez az utazás összejöhessen, és túlélhessem. 

És végül, de nem utolsó sorban köszönöm Zilingnek a... mindent. 

谢谢子玲!!!