Utazunk a világ legocsmányabb autóbuszain, látjuk Buddhát feküdni, ősi szimbólumokon lépkedünk, kutyapiacon nézegetjük az ebeket, aztán egyet meg is eszünk, na jó, nem is. Kiröhögnek egy boltban, ismeretlen emberek székletei vonatoznak alattam. Este egy hálóvagonban elhagyjuk Lanzhou városát.

Rémbuszok

Reggel lepakoltuk a csomagjainkat a recepcióra, mert elhagytuk a szobát. Neki is vágtunk a városnak, fölszállván egy helyijáratos buszra a közeli Wanda plázával szemközti buszmegállóban. Nos, ilyen borzadályra nem készültem a buszok korszerű kinézetéből kiindulva. Ezek a fekélyes dögök elvileg gázüzeműek, a motor benn van a sofőr mellett az utastérben egy meghatározhatatlan alakú burok alatt. Az utastér első részét teljesen a busz gépészeti alkatrészei foglalják el, valamint néha még olajoskannák is. A sebességeket alig vette be a váltó, szerintem még egy hajó is legyorsulta volna járművünket. A padlón lemezekkel voltak összeszegecselve a repedések. Azt már láttam más városokban, hogy a kínai járműgyártás nem itt tart, szóval ez vagy valami elba…ltázott kísérlet, vagy valami csókos átka lehet. Egyszer csak megállt velünk a jármű, azt hittem, végleg kinyiffant, de csak a sofőrök egyeztettek egymással. A szemből jövő jármű vezére közölte, hogy a következő útszakaszon dugó van, ezért inkább menjünk másfelé. Sofőrünk megfogadva a tanácsot változtatott a járat útvonalán. A buszmegállónál, ahol leszálltunk üzletek sorakoztak, de mi ezeket most megkerültük, és fölmentünk egy fölüljáróra, ami már a háttérképeim között is szerepelt helyszínként. Egyik legdiadalittasabb pillanat volt ez.

A másik hegy

Ezúttal a folyóvölgy másik oldalán lévő, a tegnapinál sokkal magasabb hegyvonulatra mentünk föl. A fölüljáró után üzletek következtek megint. Betértünk például egy buddhista kegytárgyboltba, ahol mindenféle ruhákat, füstölőket, ékszereket lehetett kapni, de vehettünk volna még szappanbuborék-fújókat is. A hegy tövében lévő parkba annak idején belépőt kellett fizetni, de mostanra már ez megszűnt, a beléptető kapukat leszerelték, csak a terelőkorlátok maradtak meg. A parkban, aminek egyébként - csakúgy, mint az egész hegynek -  ha jól tudom, Öt Forrás a neve egy tavat találtunk, ami nem csoda, hiszen minden valamire való kínai parkban van legalább egy tó.  A részben éppen virágzó tavirózsával borított víz fölött kis kőhidakon és lépegetőköveken szökellve lehetett közlekedni. A tó mögött egy domborművön hatalmas sárkány ordított gülü szemekkel, de mintha legalábbis tökönrúgták volna, vagy tűsarkú cipővel ráléptek volna a lábára, vagy ilyesmi. Ziling kedvesen meg is jegyezte, hogy hasonlít rám. Van benne valami. A fák között föltűnt a hegyre tartó libegő. Ziling elmesélte, hogy szomorú történések árnyékolják be az üzem hírét, néhány évvel ezelőtt ugyanis három gyermek fönn maradt az egyik fülkében éjszakára, és a hidegben kihűltek.

Vidámpark és pavilonok

A hegy lábától fedett lépcsők indultak fölfelé. Innentől gyakorlatilag egy ferde liget következett, szép, színes pavilonokkal, szobrokkal. A park egyik részében pedig vidámparkot alakítottak ki, a gépek zaja, és az emberek sikoltozása bejárta a ligetet, ami különösen a szentélyekben okozott furcsa kettősséget. Először megnéztük annak a 19. században élt professzornak az emlékházát, aki adományával lehetővé tette a park kialakítását, aztán egyre följebb és följebb haladtunk, újabb és újabb szentélyeket érintve. Ezek állapota elég vegyesnek bizonyult, de összességében elmondhatjuk, hogy itt láttam a legleroggyantabb klasszikus, régi épületeket, ami viszont nem szomorított el, mert így jobban látszott rajtuk, hogy régiek. Egyedül a legfölső épületegyüttest nem tudtuk már megnézni, mert állapota miatt lezáratott. Megtekintettünk egy harangot, ami még a japán bombatámadásokat is átvészelte valahogy, és erről a talapzatánál megemlékezek, az egyik pavilonban pedig a helyi dohánygyártás emlékére múzeumot rendeztek be. Ebbe is, akár a többi épületbe ingyenesen bemehetett bárki. Néhány helyi gondolkodónak és hadvezérnek állítottak szobrot, ezek zárt térben tartott festett alkotások valának. Az ábrázolt hadvezérek sorsában egyébként közösnek mutatkozott, hogy valami ármány, vagy árulás áldozatai lettek és megölték őket. A park hangulatához nem igazán illett az a méretes betonemlékmű, amellyel a kínai telefontársaság gratulált a Kínai Népköztársaság megalakításához. Megnéztünk egy frissen fölújított völgyhidat is, ami annyira újnak látszott, hogy még az is lehet, hogy az volt. Az egyik kétszintes épületben valami panoptikum-féle lett kialakítva, de a mi csak az udvarról nézhettünk be az ablakokon át, mert a ház belsejét lezárták. Cserébe kaptunk egy jó kövér szobrot a fal tövében.

Források és szentélyek

Ezt követően két létesítmény-típus jellemezte a kirándulásunkat, az egyik a buddhista szentély, a másik a vízforrás, merthogy ebből találtunk többet is, nem véletlenül lettek névadói a parknak. Volt forrás, amit kis pavilon alatt leltünk, és olyan is, amihez egy kis sziklaalagútba kellett lemásznunk. Meglátogattuk az „arany Buddhának” és a „fehér Buddhának” emelt szentélyt, és azt is, amelyikben Buddha éppen feküdt és aludt. Minden ilyen szentély jellemző alkotóeleme a jellegzetes oroszlánszobor,a tér közepén lévő díszes fém füstölőtartó és a napernyős kegytárgyárus. A parklátogatók egy része a korábban már látott módon párnára térdepelt és hajlongott egy sort. A szentélyek melletti lépcsőről egy hatalmas női buddha szobrát is láthattuk, de csak állványzat mögött, mivel éppen fölújították. A leglerobbantabb épületrészeket, mint már említettem, lezárták, meg mi is fáradtunk már, ezért nem másztuk följebb. Bementünk viszont egy nyilvános mosdóba, ami minden képzeletet alulmúlt. A férfi részlegről tudok csak nyilatkozni, ott húzódott egy vájat a padlóban, és ennyi. A fülkék fala jó, ha derékmagasságig ért, ajtó nem volt, bizonytalan összetételű retek a csempéken viszont igen.

Jinjangjel, kispatak

Másik úton indultunk lefelé, nem azon, amelyiken fölfelé jöttünk. A levezető lépcső fák között indult a völgyzugolyba, ahová egyébként a meredélyről egy kis ér is lecsordogált. A meredek lépcsőkön gyorsan leértünk, a vízfolyás itt előbb szétterült, majd még mindig elég iszaposan lefolyt egy kiépített csatornán a lenti mesterséges medencébe. A medence közepén egy hatalmas Jinjang szimbólum feküdt, körülötte az elemek taoista jelei, ha jól tudom. Ezek egyébként gumizott borítással láttattak el, és rajtuk keresztül be lehetett lépegetni a Jinjang felületére. A medence körül közterületesek gondozták a parkot, vagy éppen nyomkodták a telefonjukat, mi pedig a vidámpark oldalában kiballagtunk a parkból. A bazársoron most csak keresztülsétáltunk, belebotolva egy kis performanszba, melyben egy majomkirálynak öltözött alak föl-le ugrálva mókázott a járókelőkkel, mosolyt csalva az arcokra.

Ebéd és budiélmény

Egy nagy, menza-szerű étkezdében ebédeltünk, Ziling a helyi marhahúsos levesspecialitást mutatta be, ami finom volt, és jól is laktam tőle, csak a hatása nem tartott sokáig. A személyzet itt is nagy létszámban ült ki a vendégek között és fogyasztotta az ebédjét cseverészve. Ebéd után beugrottunk a félköríves üzletsor melletti nyilvános budiba, ami maradandó nyomokat hagyott bennem. Itt mondjuk voltak zárható fülkék legalább, de itt sem szeparált csöves, lefolyós rendszer volt, hanem a fülkék alatt körbefutott egy egybefüggő, hosszú vájat, amelybe az emésztés és a kiválasztás végtermékét juttathatták a kuncsaftok. Midőn komolyan tartva attól, hogy véletlen ebbe az árokba lépek, dolgom végeztem, azon gondolkodtam, hogy innen hogyan kerül el a termés a csatornarendszerbe. Hamarosan egy csobogó hang adta meg a választ. Időközönként öblített ugyanis a rendszer, és vízzel árasztotta el a vájatot, melynek folytán minden, ami benne volt, végigvonatozott rajta, és eltűnt a végén lévő nyelőcsőben. Próbáltam nem lenézni, de nem sikerült, mert még mindig volt bennem félsz az átlépéskor, és a vonat pont akkor haladt el alattam. Hát akkor erről ennyit is. Még elmentünk egy boltba, Ziling ugyanis itt sem tudott ellenállni jégkrém-szeretetének. A boltba lépve komoly hahotázás kezdődött, melynek hangadója leginkább a boltosnő maga bizonyult. A legtöbb ember, aki reagált az úttörőnyakkendő megjelenésemre, általában csak annyit mondott, hogy jé, milyen nagy, vagy, hogy jé, külföldi ifjú úttörő, vagy ilyesmi. A boltos néni tovább ment, és társalogtunk egy kicsit, míg az ajtóban lévő lépcsőn ülve hesszintő törzsvásárlók figyeltek. Mélységében nem akartam kifejteni, hogy hogyhogy ifjú úttörő lettem, ezért inkább meséltem arról, hogy a szüleim még tényleg úttörők voltak.  „Miért, a szüleid kínaiak voltak?” kérdezte, és önfeledten hahotázott tovább. Ezután fölpattantunk egy földgázüzemű guruló szemétkupacra, és elmentünk fele a Ziling által csak halpiacnak fémjelezett helyre.

A növény-, hal- és kutyapiac

A busztól még gyalogoltunk egy kicsit egy nem túl jó állapotú, motorosok által is használt járdán, melyen igen sok ember ült, kis táblával maga előtt. Az látszott, hogy nem koldusok, viszont nem is árultak semmit. Ziling elmondta, hogy ők igazából mesteremberek, szerelők, szobafestők, és itt a szolgáltatásaikat kínálják. Igazából, amit én halpiacnak hittem, kiderült, hogy növény- és kisállatpiac, voltaképpen minden megtalálható itt, amit emberek otthon kedvtelésből tarthatnak. Egy nagy, félbehagyott toronyház tövében kezdődött a piac kissé koszos területe. Az egyik épületben a növények sorakoztak, hatalmas mennyiségben és választékban. Kiegészítőket, cserepeket is lehetett vásárolni. Bár egybefüggő teret alkotott ez a részleg, föl volt osztva a kereskedők között. Lehetett még kapni a piacon aranyhalat, kígyót, bogarakat, díszpintyet, papagájt, díszkakast, hörcsögöt, teknőst, rákot, macskát és kutyát. Utóbbiakból igen nagy választékot kínáltak, az emeleti részen végig kutyaüzletek sorakoztak. A kutyákat eléggé szűk ketrecekben tartották, kivéve a vásárlócsalogató beidomított példányokat, melyek a részükre kialakított kis asztalokon feküdtek kötelességtudón. Néha a gangon lerekesztette a tulajdonos a közlekedőt a vásárlók elől, és akkor kiengedte a kutyát, hogy kicsit mozoghassanak. Elég jelentős volt itt a hangzavar a kutyáktól, lenn pedig az árusoknak a játszadozó gyerekeitől. A piacról kiérve a járdákon táblákra lettem figyelmes. Ziling elmondta, hogy ezek, illetve a járdán lévő festett, vagy ragasztott csíkok jelölik a helyet, ahol az egyes osztályokhoz tartozó szülők várhatják a gyermekeiket az iskolából, ami egyébként jóval odébb volt csak.

Yantan park

A piacról átmentünk a közeli parkba, amelyben egy hatalmas tó terült el. Erről nem írnék sokat, nem volt egy túlságosan különleges hely, gyalog- és kerékpárutak futottak körbe benne, ezek egy részének nem volt szilárd burkolata. A tóba benyúlt egy ál-régi pavilon, mely mellett sokan etették a gyülekező aranyhalakat. Ami vicces volt ebben a parkban, az a néhány tábla, amely a magatartási szabályokat írta le. Ezeket ugyanis kétnyelvűnek szánták, kínai és angol nyelven is kiírták rájuk a mondandójukat, utóbbi nyelvre azonban elég muris fordításokat találtak, mert ki volt írva például, hogy a tó körzetében egyik állatnak sem tilos elfogni állatokat. Ziling telefonon beszélt a Pekingben tartózkodó Xiaoniunal, aki a szuvenireket intézte nekünk, közben mutogatta a magasban szálló, alig látható sárkányokat. A parkból visszatértünk a szállodába a csomagokért. Az úttesten elég állat módjára keltek át az emberek, ezt mi is kipróbáltuk, és nem mondanám, hogy nem volt bennem félsz emiatt. Én ugyanis abban a magyar rendszerben gondolkodom, hogy aki halad egy egyenes úton a zöld lámpánál, az az út teljhatalmú ura, amit szeret éreztetni, szóval, ha valakit meglát az út szélén, a gázra lép inkább. Itt a fékre lépnek már jó előre, így a családok át tudnak sunnyogni az úttesten. Zebra ugyanis nincs a környéken sem, az aluljáró meg finoman szólva is érdekes, ugyanis nem elég, hogy le kell menni, az úttest alatt futó közművek miatt még az aluljáróban is le kell mászni egy árokba. Ilyen prosztó megoldást még sehol nem láttam. A szállásunkhoz egyébként közel feküdt ez a park, látni lehetett onnan a Wanda szálló 47 emeletes tornyait, amik a mi szállónkkal szemben álltak. A lenti térképen mindenki láthatja ezen helyszínek elhelyezkedését.

Esernyős veszélyforrás és éjszakai vonat

A vasútállomáson rengeteget vártunk a jegyünkre, ilyen sokat egyszer sem álltunk sorba Kínában. Egy kisfiú nagyon unatkozott, állandóan rosszalkodott, föl-le szaladgált, egyszer esernyővel a kezében.  Aztán úgy tűnt, hogy a bosszús nagymama rábízta valakire a kis ördögöt, míg ő a jegyeket intézte. Egy többtagú család több sorba is beállt, így növelve a hamarabbi sorra kerülés esélyét. Nagy sokára újabb sorokat nyitottak, amire pánikszerűen átrohant vagy száz ember, de mi már maradtunk a sorunkban. A hálókocsiban ezúttal is a földszinten aludtam, Ziling a második emeleten. Itt a folyosót fülkefal választotta el az ágyakról, a fölsőbb fekhelyekre a falra szerelt kis föllépőkön lehetett fölmászni. Ez egyébként elég szép teljesítménynek látszott, csodáltam is, hogy milyen idős emberek is gond nélkül abszolválták a feladatot. Sokan gyermekkel utaztak a vonaton.

A fiatal nyugdíjas küzdelmes élete

Az ágyszomszédomnak egy igencsak terebélyes nyugdíjas nőt fogtam ki, aki rendkívül beszédesnek mutatkozott, igaz, nem velem, hanem Zilinggel. A beszélgetés többnyire róla szólt, Ziling néha fordított. Elmondta, hogy már betöltötte az 50-et és valami szívbetegségben szenved. Az ő idejében még 45 év volt a nyugdíjkorhatár, amit mostanra már 55-re emeltek föl. A szülei több, mint 50 éve költöztek Pekingből Lanzhouba, ő már oda született. Az apja már meghalt, az anyja pedig visszaköltözött Pekingbe, hogy majd ott haljon meg, így ő most évente több alkalommal ingázni kénytelen Lanzhou és Peking között. (ami egy 18 órás út) A fia lassan 30 éves lesz, de még mindig nőtlen, ezért a szomszédok és az ismerősök folyton nyomás alatt tartják a nőt. Ráadásul nem is jól kereső állásban van a gyermek. Nem csodálom, hogy szívbeteg, ilyen társadalmi nehézségek közepette.  Lassan mindenki bevackolt magának. Jött a vasutas, elvette a jegyünket, és adta helyette az éjszakai kártyát, Ziling még lenn volt egy darabig, fölkapcsoltam az olvasólámpát, így még láttuk egymást, de aztán fölmászott az ágyába, és akkor aludtunk, míg a vonat Senhszi, Sanhszi és Hopej tartományon suhant keresztül az éjben közös utunk végállomása, Peking felé.

A következő rész tartalmából:

A kör bezárul, életemben másodjára járok Pekingben, látunk tűzoltóautót aluljáróban suhanni, magyar focimeccs összefoglalóját egy recepción, csúcsforgalmat, új hutongot, és találkozunk Xiaoniunal.

Az összes Lanzhouban készült kép megtekinthető itten. 

Segítendő a városban történő tájékozódást, itt van néhány link a Baidu térképére.

A lanzhoui általános iskolához itt kellett bemenni.

Ez volt a szálló, ahol az első kivételéével az éjeinket töltöttük a városban.

A szállásunk közelében itt volt a Wanda pláza.

Íme a tartományi könyvtár a térképen.

A Zilingék lakókörzeténél lévő piac bejárata.

A vashíd.

A város régi vasútállomása.

Ebben az épületben volt az első szállásunk a városban