Forróság, agyaghadsereg, vendéglős kislány, repülő kutya, falon biciklizés, futó aranyhalak, megpróbáljuk tartalommal megtölteni az egyetlen teljes hsziani napunkat, és ez egészen jól sikerül.

Reggeli a muszlim utcában

A muszlim utca tele volt éttermekkel, az éttermekből kiszálló illatokkal, száguldozó riksákkal, motorosokkal, kisteherautókkal, melyek vezetői előszeretettel dudáltak. Szóval megint egy jellegzetesen ázsiai utcában voltunk, amitől már Hongkongban kicsit elszoktunk. Beültünk egy kis vendéglőbe, amit egy muszlim nő üzemeltetett. A nő és a 10-12 év körüli kislánya dolgoztak, folyamatosan. A kislány sem most kezdte, elképesztő ügyességgel, lendületesen végezte a dolgát, egyik pillanatban az anyjának segített tartani egy edényt, a következőben az asztalt takarította a távozó vendégek után. Ziling elmesélte, hogy nagyon sok muszlim nem járatja iskolába a gyermekét, hanem a családi vállalkozásban dolgoztatja. Ennek egyrészről egyfajta szegregálódás az eredménye, másrészről viszont a legjobb vendéglátósok sokszor muszlimok, mert már egészen gyermekkoruk óta tanulják a szüleik mellett a szakmát. Mivel Ziling szülővárosában sok muzulmán él, volt már alkalma kitapasztalni ezt. A vendégek jöttek, mentek, anya és lánya pedig folyamatosan sürögtek, forogtak, és valahogy mégis látták, hogy ki, merre, mit csinál, mert mindig reagáltak a fizetési szándékra, vagy, ha valaki valamin problémázott. Tésztapogácsát ettem, a két pogácsalap közé fűszerezett, főtt marhahúst töltöttek.  

Utassakk és függöny

A helyijáratos buszok viszonylatszámainak rendszerére nem sikerült rájönnöm, láttam 24-es és 709-es buszt is. A buszok nagy része földszintes, de szaladgált 1-2 emeletes példány is. A földszintes buszok nem alacsonypadlósok, de csak kettőt kell lépni a fölszálláskor. A buszokon elviselhető a légkondi, de máshol is a városban. Nem tudom, hogy ez a hőmérséklet jobb beállításának köszönhettük, vagy annak, hogy alacsonyabb volt a páratartalom, és a klimatizált helyekre kevésbé izzadtan érkeztünk. A busz állandóan rángatott a kiszámíthatóan kiszámíthatatlan forgalom miatt, nagyon kellett kapaszkodni. A buszunk a vasútállomáshoz vitt, amely közvetlenül a városfal mellett terül el. A városfalat itt tulajdonképpen elbontották, de a fal tetejét meghagyták, mint egy hidat a megmaradó falszakaszok között. Forró napnak néztünk elébe, ezt már itt éreztük, egyre melegebb lett. A vasútállomás előtti betontérről indultak az ingabuszok az agyaghadsereghez. Bár közszolgáltató buszai voltak, itt a jól szervezettségnek nyomát sem láttuk, a buszok között össze-vissza ténferegtek az emberek, biztonsági ellenőrzés nuku. Egy kövérebb kalauz fennhangon odarikkantott az emberekhez, vagy akár oda is ment, és édesgette őket a buszhoz. Minket is föltessékelt, és még azt is megmondta, hogy hová üljünk. Aztán meglepetésemre volt, akit fölállított, és átültetett, hogy fölszabadítson valakinek helyet, ésszerűsítse az utazóközönség elhelyezkedését a járműben. Egy anyukát is fölpakolt két gyerekkel, de már csak egy hely volt. Lelkes kalauzunk azonban megoldotta, az egyik gyereket beleültette anyuka ölébe, a másikat meg egy előtte ülő idegen nőébe, és kész, indulhattunk.  A buszon ezúttal frissen és üdén utaztam, és elhatároztam, hogy nézem a „tájat”. Hanem a derék és fontos ember kalauzunk fogta magát, és a napos oldalon, vagyis az enyémen lévő ablakok függönyeit behúzta. Én egy laza mozdulattal kihúztam a függönyt, hogy kilássak, de a kalauz pördült egyet, és visszahúzta. Ha benne van a munkakörében, akkor benne van, a függönyt be kell húzni, kész. Még akkor is, ha ordított rólam, hogy turista vagyok, akinek talán érdekesebb az út mentén lévő erőmű kéménye, mint egy rojt a függöny szélén. Szóval fölb.szott az ürge. A kínaiaknak azonban van egy különös érzékük arra, hogy megérezzék, ha valahol feszkó van, vagy csak egyszerűen jó fejek, miután gépiesen elvégezték a melójukat, mert kisvártatva visszajött a jóember, és csak nálam megint elhúzta a függönyt, és így már kiláttam. Innentől kezdve már egy kedves, bohém fickónak láttam a kalauzunkat. Néztem ki az ablakon, és konstatáltam, hogy itten már bizony alig van angol felirat.

Ég a napmelegtől a kopár hangártető

Kb. másfél órát buszoztunk, míg az agyaghadsereg közelében lévő parkolónál leszálltunk, és a tikkasztó hőségben elindultunk a bejárat felé. Sokan ekkor már esernyőkkel sétáltak, nehogy még lebarnuljon az arcuk a napon. Az hagyományos ázsiai szépségideál más, mint nálunk, de ebbe nem folyok most bele. Szóval egy méretes kapun át, a szokásos biztonsági ellenőrzést követően belibbentünk a parkba, ami az agyagkatonáknak otthont adó csarnokokat veszi körül. A mosdóban bevizeztük kezünket, lábunkat, de nem sokat használt. A rekkenő hőségben (38 fok volt) kóvályogtunk kicsit a nem túl gondozott parkban, majd beszédelegtünk a legnagyobb csarnokba.

Az agyaghadsereg

Az 1970-es években kutat fúró parasztok találtak rá a földben lévő agyagkatonákra, ami után egyből komoly feltárási munkák kezdődtek, és 1979-ben már meg is nyílt az első múzeum. A lelet a világörökség részévé vált, világszerte ismert, szenzációs, van, aki a világ x csodája közé sorolja, még az egyik Múmia filmben is föltűnik, föltámadt állapotában. Három nagyobb gödörben végezték a föltárást, de a munka még nem ért véget, elvégre vagy 8000 figurát sejtenek, és egy részük még mindig a föld alatt van. Állítólag még további csodákat is rejt a föld, de még nem merték föltárni az állagmegóvás miatt. A terrakotta hadseregről itt olvashatnak az érdeklődők.  Az egyes gödör a leglátványosabb, a védelmére emelt hangár érzésre nagyobb, mint a Nyugati-Pályaudvar Eiffel-csarnoka, itt vannak a legjobb állapotban megmaradt katonák, amelyek egyben reprezentálják is a sereget, a képeken általában ezek vannak rajta. Mindegyik katonának más az arca, bár van, amelyik már elvesztette a fejét. A fa, és fém alkotórészek már elégtek, elrohadtak, vagy elporladtak az idők során, ahogyan már nem látszottak a színek sem az egykoron élethűen kiszínezett katonákon. Az elrohadt részek itt-ott nyomot hagytak az agyagos földben, ezért sokat tudtak következtetni a kinézetükre. A hátsó részeknél és a többi gödörnél már több volt a töredék, az eldőlt, hiányos katona, vagy ló. Jelentős turistaáramlás volt a falak mentén, de azért elviselhető, mi pedig fogtuk magunkat,  közel sunnyogtunk egy családhoz, és Ziling hallgatta az idegenvezetőt.  Még hátrébb a régészek munkaállomásai, és újból összerakott katonák sorakoztak. A többi csarnok már jóval kisebb, a gödrökben rosszabb állapotúak a figurák, épületmaradványok. Egyik kisebb gödör rejtette a négyzetes alakba rendeződött parancsnokságot. Az alakok helyi agyagból készültek részenként, utána állították őket össze. A testmagasság a figura rangjától függött, a tábornokok voltak a legmagasabbak. Az egyik kisebb csarnok oldalában pénzért be is lehetett állni a katonák másolatai közé, a háttérben lévő poszternek köszönhetően mintha a nagycsarnok katonái között állna az ember. Hálistennek itt akkora volt a sor, hogy eszünkbe sem jutott bemenni.

Tipi-tapi tömegnyomor

Néhány agyagharcost üvegdobozba téve állítottak ki  a látogatóközpontban. A tömegnyomor itt vette kezdetét. Az üvegfalakat agyontaperolták. Később, ahol a császár kocsijának rekonstrukciója volt kiállítva, még inkább fokozódott a tömeg. Szívesen megnéztem volna egy animációt, vagy valamit arról, hogy hogyan nézhetett ki újkorában a hadsereg, de ilyen ábrát, kisfilmet, semmit nem láttunk, csak a közelmúlt fényképeit, a feltárás bemutatását, néhány fegyverimitációt. Végül elhagytuk a tömegnyomort, kimentünk a dög melegbe, elhagytuk a parkot, és a hozzátartozó üzleti negyedbe mentünk, ahol számtalan szuvenírbolt (miniatűr agyagkatonákkal, nahát), étterem sorakozott. Ziling javaslatára egy Subwaybe ültünk be, ahol még szintén nem voltam sosem, pedig van Szegeden is. Ziling jó nagy szendvicseket rakatott össze, így jóllaktunk. Visszafelé a buszból kinézve elég sok kertben lehetett látni 1-2 agyagkatona-másolatot. Itt ez a trendi, nem a kertitörpe.

Falon biciklizés

Eme fizikai törvényeket látszólag meghazudtoló fogalom értelmet nyer, ha elmondjuk, hogy a fal tetejéről van szó, ami olyan széles, mint egy kisebb körút, és gyalogos-kerékpáros övezetként funkcionál. A Hszian városmagját körülvevő világörökségi fal a tetejénél 12-14 méter széles, 12 méter magas, a kerülete pedig 14 km. Kapuin a város útjai futnak keresztül, díszes tornyok sorakoznak rajta, a belváros utcáinak egy részét kiválóan be lehet róla látni. A kapunál, ahola belépő megvásárlása után bementünk szabadtéri színpadot alakítottak ki, lelátóval, ami azonban éppen úgy tűnt, nincs használatban. A fal tetejére érve egy kerékpárkölcsönzőhöz érkeztünk. Ilyenből volt még vagy 4 a fal tetején, hagyományos és tandem kerékpárok százaival. Belátható, hogy 14 km-t sétálni nagyon nem fognak a turisták, és még a leginkább egyénre szabott, ugyanakkor kíméletes módja a közlekedésnek a bringa. Jártak a falon a szokásos kis nyitott villanybuszok is. 2 órára kölcsönöztünk ki 1-1 kerékpárt, és már neki is vágtunk a falnak, változatos minőségű útfelületen haladva. Néhol egészen lepusztult volt a kövezet, egyes helyeken azonban fölújíttatott. 2 helyen akkor is éppen javították a fal tetejét, amikor arra jártunk. A falon végig lámpásokat tartó oszlopok sorakoztak, némelyiken hangszóróból szólt a hagyományos kínai zene, szóval több érzékszervet igyekeztek bevonni a hszian-érzésbe. Az óváros itt kevésbé autentikus mint Pingyaoban. A két várost óhatatlanul össze kell, hogy hasonlítsam, a hasonló szerkezeti adottságok miatt. A bringák elnyűttek voltak, de strapabírók, a láncuk valószínűleg régen látott olajat, viszont fogott a tárcsafék, és elvileg teleszkóppal is rendelkeztek.

Futó aranyhalak

Még csak a kör negyedénél tartottunk, amikor egy nagy vállalati (?) futóverseny bemelegítő rendezvényébe futottunk bele (haha). Mindenféle korosztály képviseltette magát, szólt a zene, jó volt a hangulat. A következő negyedkört össze-vissza futkározó kocasportolók között teljesítettük, a fal felénél volt tehát a fordító. Itt sárga szalagot adtak a futóknak, talán azért, hogy ezzel igazolják a táv teljesítését, nem tudom. Viszont megdöbbentett, ami akkor történt, amikor egy nagyobb csapat futó közeledett a szalagot tartó emberhez. Mint az aranyhalak a morzsára, vagy csirkék a lóbogárra, úgy vetődtek az emberek a szalagokra. Szem alig bírta követni, olyan gyorsan csapkodott a kezek erdeje, az emberek kiabáltak, föllökték egymást. Akkor a szalagos ember eldobta a szalagcsomót, mire 15-20 ember rávetette magát. Szerettem volna levideózni a történéseket, de olyan villámgyorsan történt, hogy erre esélyem sem volt, csak fotózni egyet gyorsan. Mikor elfogytak a szalagok, a csoportosulás szétrebbent, épp oly gyorsan, ahogyan összegyűlt, mintha mi sem történt volna.

Kína tele van ellenőrzőpontokkal, szűrik a csomagokat, szóval elég nagy a biztonság, ha úgy vesszük. Ezeket a jeleneteket látva, és a korábbi tömegjelenségeket megfigyelve arra gondoltam, hogy Kínára voltaképpen ezzel lehet csapást mérni. Egy forgalmas helyen az emberek közé kell dobni egy ingyenes vásárlásra jogosító kuponfüzetet. Vagy egy kicsi buszt küldeni melléjük, és azt mondani, hogy ez a busz az utolsó, ami a kedvezményes végkiárusításhoz viszi el őket. Tűzijátékkal egybekötve, természetesen. Ennyi. A hatás biztos nem maradna el, a jó kínaiak minden rosszakarat nélkül egyszerűen agyontaposnák egymást egy jobb pozíció reményében. A merénylőnek nem lenne más dolga, mint szemlélni, hogyan zajlik a pusztítás.

Esti tánc és öreg bringák

A falon esteledett ránk. A bringák persze nem voltak kivilágítva, ahogyan a többi sem, így néha csak a zörejből lehetett rá következtetni, hogy egy másik bringás húzott el mellettünk. Egyre jobban száguldottunk, mert a kölcsönzési idő a végéhez közeledett. Végül még épp időben visszaértünk 14 km-es túránkról és leadtuk a járgányokat. A közeli torony tövében régi, klasszikus kínai kerékpárokat állítottak ki, ezeket jó alaposan körbenéztem. A meleg elviselhető lett, és Zilinggel egy padon ülve néztük a lassan esti fényeibe öltöző belvárost. A fal alatt közvetlenül egy tágasabb utcasarki téren tornázni, táncolni kezdtek a járókelő nénik. Vicceskedve mi is leutánoztunk pár mozdulatot. Aztán a másnapi utazásról, és a lanzhou-i tervekről beszélgettünk. Közeledve a kapuhoz, ahol följöttünk a falra, már megütötte fülünket a szabadtéri színpadon játszódó produkció zenéje. Egyfajta zenés táncjáték ment a hatalmas színpadon, néha vetített háttérrel, rengeteg statisztával, táncossal. A különböző öltözékű alakok a kisebbségek kultúráját jelenítették meg. A produkcióhoz a Kínában mesteri fény- és hangorgia is tartozott. A levezető lépcsőknél paraván húzódott végig, hogy a falon sétálók elől elrejtse a színpad történéseit. Én viszont a színpad felére gond nélkül ráláttam. Egy sor helybéli tapadt a falhoz, hogy minél többet lásson, a paraván réseinél is leskelődtek néhányan. Egy fickó a szelfibotjára szerelt telefonnal nyúlt a paraván fölé, ami kisebb ovációt váltott ki a többi potyázóból. A történetre nem sikerült rájönnöm, de lehet, hogy itt csak a hatás számított. Szóval itt elleskelődtünk egy darabig, mígnem vége is lett az előadásnak.

Kongó pláza, luxusbudi

Miután elhagytuk a városfalat, elsétáltunk egy közeli bevásárlóközpontba. Az épület előtt éppen egy kisebb tömeg rohamozott meg egy buszt, ekkor fejtettem ki Zilingnek az aranyhal-effektusos meglátásaimat. A pláza igencsak igényesen lett kialakítva. Mindenütt csillogás, villogás 6 emeleten, Louis Vuitton, Prada és hasonló nevek üzleteivel. Csak egy valami hiányzott az egész épületből, a vásárló. Abból ugyanis egyet sem láttunk. Fölmentünk a 6. emeletre, ahol a mosdók voltak, parádés luxusbudik, jól átgondolt belsőépítészeti megoldásokkal. A mozgólépcsők le voltak lassítva, alig csorogtak, de amikor ráléptünk az érzékelőjükre, fölgyorsultak. Furcsa volt a fehéren ragyogó épületen végigmenni úgy, hogy 1-2 lézengő eladón kívül senkit nem láttunk.

Káprázat, fényár, ótvar étterem

Az egyik magányosan álló toronytól indult a legélénkebb sétálóutca. Elég látványos volt a kontraszt az üres plázához képest. Fényes cégérek ragyogták be, mindenfelé szállt a füst és a gőz, melyeket a villogó fények beszíneztek. Az utcában egymást érték az éttermek, melyek ételeik egy részété az utcán készítették el tüzet okádó kemencékben, a gyömbértésztát a tető tartóoszlopához kötve az utca harmadáig behúzván kinyújtva. Gőz, forróság, zaj, zúgás, kiabálás, ételillatok járták át az emberektől hemzsegő utcát. Bementünk az egyik étterembe, ahol a személyzet ritka barátságtalan, nyúzott, álmos és unott volt, de legalább az étel is pocséknak bizonyult. Pedig addig még bizakodtunk, míg a mellettünk ülő kínai pár föl nem állt, és el nem ment, szinte érintetlenül hagyva az ételt tányérjain. Érdekes, lehet, hogy a tapló személyzet ehhez már szokva volt, ugyanis itt, eltérően minden más étteremhez, (a nyugati gyorséttermeket nem számítva) előre kellett fizetni. Az étteremben jó sokat elszuttyogtunk, mikor kiértünk, már csökkent a tömeg, és pakolásztak a vendéglősök. Rengeteg szemetet láttunk városszerte. Ezen a napon még gigantikusabb kamutávcsöveket láttunk, mint az előzőn. Némelyiknek kisebb csövei is voltak a nagy mellett. A fehér csillagászati eszközök mellett élet kontrasztot képeztek a rozoga triciklik, amiken utaztak.

Repülő kutya

Este a hostel lépcsőházában fölfelé haladva meglehetősen váratlan módon kutyaszarba léptem. Ilyet még az utcán sem sikerült csinálnom Kínában, nemhogy egy lépcsőházban. Megpróbáltam gyorssegély gyanánt tisztítani rajta, de úgy láttam, más is így járt, mert voltak székletnyomok máshol is. Mikor a szobánkhoz értünk, meg is jelent a tettes, egy kicsi, jól fejlett kandúrral vetekedő méretű kutya, valószínűleg még kölyök. Ziling kapásból lelkizni kezdett a kis cukival, hanem néhány pillanat múlva megjelent egy fiatalember, aki a személyzethez tartozott, és fennhangon megszólította a kutyát, aki erre behúzta fülét és farkát, majd a szűk folyosón megpróbált eloldalogni a fickó mellett, ez azonban nem sikerült neki, mert az egy átlagos keresztpasszos focista mozdulattal jókorát rúgott az ebbe, hogy az nyikkant, majd repült egyet a lépcsőház irányába. Ziling erre fölszisszent, és együttérzőn méltatlankodott egy kicsit, de hamar túltette magát rajta, mert hát a kutya tényleg nagyon rossz dolgot csinált, és valószínűleg nem először szökött be, de ez a jelenet azért váratlan és fölkavaró volt a számára. Este a híradóban beszámoltak róla, hogy Sanhszi tartományban, ahol Pingyao is található, brutális vihar pusztított, hatalmas vízözönnel és ökölnyi jéggel, amely jelentős károkat okozott.

A következő rész tartalmából:

Egy retkes, hagyományos vonattal még beljebb hatolunk Kína nyugati részébe, kulturáltan beszélgetünk az utastársakkal, megérkezünk Lanzhouba, ahol belefutunk egy nagyon gázos hostelbe és egy jó útra tért bűnöző taxisba.

Az összes hsziani kép megtekinthető az albumban, itten.