Zuhanyzóhangulat, kompozás a tengeren, siklózás, fellegekben járás, találkozás K-pop sztárokkal, túra a sötétben, vadon élő szobanövények között, villamosozás este, vacsora egy hurokban, este pedig kiselőadás Hongkong bajairól.
Víz mindenütt
Nyűgösen talált minket a reggel, pedig jó sokat aludtunk. A falakról konkrétan folyt a víz, ami megmagyarázza, hogy miért lettek lecsempézve. Kint épp a két zivatar közötti bágyadt fény áradt, és még hallatszott a csörömpölés, amivel az éjjeli piac utolsó maradványait tüntetik el. Az éjjeli piac rejtély előttem. Minden nap elbontják, a csövekből összerakott sátrakat, és újáépítik, de ez olyan sokáig tart, hogy elég kevés időt nyernek vele a nappali forgalomnak, ami ráadásul nem is tűnt jelentősnek. A szállás előtti utca tehát nagyon kétarcú volt, este teljesen beépült sátrakkal és nyüzsgött, nap közben meg egy átlagos koszos kis utca volt. Szóval csicsogott a víztől minden a szobában, és mikor kiléptünk a szabadba, tényleg olyan volt a levegő, mint a fürdőszoba a forró vizes zuhany után, mikor az ember hiába törölközik, nem szárad meg teljesen. A metróba lifttel mentünk le, a Tsim Sha Tsui aluljáróban meg pont belefutottunk egy Jehova Tanúi standba, úgyhogy eloldalaztunk a falnál.
Ütött-kopott hajóállomás
Hongkongban az a lenyűgöző, és alapvetően eltérő a többi kínai várostól, hogy itt a modern dolgok is régebbiek, ütött-kopottak kicsit, a toronyházak is, a metróállomások is, a villamosok is. Ennek ellenére jó l karban vannak tarta. Ilyen régi létesítmény a komp zöld-fehér mólóépülete, és régi maga a komp is. Bár a metróval simán át lehet suhanni a víz alatt, mégsem érdemes kihagyni a kompot. A hajókra két szinten lehet beszállni, a földszinten és az emeleten, ehhez az OCTOPUS kártyával is be lehet csippantani. Magán a hajón az utasok részére nincs átjárás a két szint között. Először kiengedik a leszállókat az egyik rámpán, a másik rámpán pedig utána, – a mennyezetre fölszerelt lámpa jelzésére - érkezhetnek a fölszállók. Minden régi, bevált, gördülékeny. Várnunk kellett kicsit a kompra, addig néztük a váróban kitett tévét, amin éppen a foci EB-n randalírozó orosz szurkolókról mutattak bejátszást.
Kompozás
A hajó, amin átkeltünk, nem a szabványos zöld-fehér festést viselte, hanem egy színes csíkos mintát, ami Hongkongot, mint Ázsia világvárosát hirdette. Benn fapadok sorakoztak, melyeknél a háttámlát át lehetett hajtani aszerint, hogy éppen merre ment a hajó, így senkinek nem kellett a menetirányak háttal ülnie. Kicsit érződött a hullámzás is, de nem volt vészes. Elég gyorsan szeltük a habokat, a szoros közepén egy futó záporon is keresztülmentünk. A gépház ajtaja nyitva volt, így suttyomban befényképeztem oda is. Végül a központi mólónál kötöttünk ki a szigeten. A hullámzás miatt folyton változott a kiszállóhíd dőlésszöge, ezért kicsit oda kellett figyelni, de nem volt vészes. Azért az is ki van írva, hogy heves hullámzásnál ne lépjenek a hídra az utasok. A túlparton, ha lehet, még dögletesebb meleg várt, mint ahonnan jöttünk, és még fülledtebb levegő. Mindig is lenyűgöztek a trópusok, a buja növényzet, a pára, de most, hogy ízelítőt kaptam belőle (és Hongkong még azért még nem annyira forró) már annyira nem tetszett a dolog.
Keressük a siklót
Az előző nap véget ért sörfesztivál romjain keresztül indultunk el a kikötőtől. A pusztulat hőségben szántam a félmeztelenül gürcölő brigádokat, akik a maradványok eltakarításán dolgoztak. Ziling 1-2 munkástól is érdeklődött, hogy merre található a sikló, vagyis a Peak Tram, ami fölvisz a kilátóhoz a hegyre. A többszintes beton-csomópontok között buja, pálmákkal benőtt parkok bújtak meg. A gyalogos közlekedés nem mindig optimális ott, ahol nincs kimondottan közlekedő kiépítve, de mi kerestük az alternatívákat. Már minden jel szerint közel voltunk az alsó állomáshoz, de csak nem akart meglenni. Elhaladtunk egy keresztény templom mellett is, ami, mint kiderült, be volt zárva, hasonlóan a többi keresztény templomhoz. Végül egy lépcsőzetes szökőkút mögötti szürke házba betérve találtuk meg a siklót. Mintegy teljesen véletlenül – amint azt később az interneten találtam – a magyar konzulátus is ebben a házban működik.
Mulitkulti és tahó fotósok
A Peak Tram-et, vagyis a siklót Ázsia első ilyen létesítményeként 1888-ban adták át, szűk 1,4 km hosszú pályán 368 m szintkülönbséget gyűr le, évente több, mint 4 millió utast szállítva. Részletesebben itt lehet róla olvasni. A pénztárhoz sorba kellett kicsit állni, ami elég nyűgös volt a fülledt melegben, amíg az ember be nem ért a kicsit zártabb épületrészbe, ahol már valami kis légkondi hatását már érezhette. A sort kötelekkel terelgették. Az egyik kanyarulatnál két fickó elég erélyesen parancsolta odébb az embereket. Mint kiderül, azért, mert már csinálni is akarták a fotót a sorban állókról, akik ennek nemzetiségtől függően annyira nem örültek, viszont némileg ingerelte őket, hogy szívóznak velük a tömegben. A pénztár után a folyosón a sikló történetéről szóló kiállítást lehetett megtekinteni, no meg 1-2 makettet és a kábelt egykoron mozgató régi fogaskerekeket. Mikor megérkezett a bordó, kétkocsis szerelvény, a turisták gyorsan fölnyomultak rá. A két kocsi között át lehetett járni. A padló érdekes kialakítása egyből föltűnt, mert nem akartam orra esni. Amikor nagyjából síkon állt a vonat, akkor értelmetlenül hullámos volt, de mikor meredekebben haladtunk fölfelé, akkor szinte lépcsővé változott. Akadálymentesnek éppen nem mondanám ezt a kialakítást, nem is lehetett látni kerekesszékest, se biciklist sehol. A vonalon egyszerre két sikló közlekedik, van egy kitérő is. Fölfelé haladva nem áll meg egyik állomáson sem, legalábbis nekünk ezt mondták, és fölfelé még így is tapasztaltuk, sőt, ekkor még nem is keresztezett a kitérőnél. Este már voltak keresztek is, és meg is álltak a járművek az állomásokon, ha erre igény mutatkozott. A fölső állomás a hegyen lévő bevásárlóközpontban van, szintén az épületben. Már menet közben elnyelt minket egy felhő, kiszállva, és az épületből kiérve tehát azt is megtapasztaltam, milyen egy felhőben. Nem köd volt ez, hanem igazi felhő, járt a szél is, gomolyogtatva a szürke fellegpamacsokat. A bevásárlóközpont és a Peak Tower nevű kilátóépület (amúgy szintén üzletekkel tele) állt itt egymás mellett. Itt némileg tanácstalanok voltunk, mert ez a drágalátos felhő pont azt vette el, amiért följöttünk, vagyis a kilátást.
Találkozás a királynővel
A kilátóépületben működött egy múzeum, is egyike Madame Tussaud panoptikumainak, melyben hírességek, történelmi alakok, sztárok és celebek viaszbábuit lehetett megtekinteni. Visa bankkártyával tudtam itt fizetni, minden gond nélkül. Odabenn élethű másait láthattuk például Gandhinak, II. Erzsébet királynőnek, Maonak, Einsteinnek, Freddy Mercurynak, Picassonak, valamint több koreai és kínai hírességnek. A figurákhoz oda is lehetett menni, és közös fényképet lehetett velük csinálni. Obama elnöknek pl. a fehérházi szobarészlete is meg volt építve. Eleinte sokat bámészkodtunk, de aztán egyre gyorsabban haladtunk, mivel kezdtünk itt is fázni a túl erős hűtés miatt.
Fellegekben járunk
A kilátó és az áruház között egy régebbi siklókocsi volt kiállítva enyhén lejtve. Benne turinform irodát rendeztek be, ahol nagyon készségesen, megfelelő angol nyelvtudással is fölvértezve eligazítottak minket. Kaptunk térképet is, melyen a hegyen bejárható túraösvények, valamint a hegyről levezető ösvények is föltüntetésre kerültek. Egy darabig követtük ezt, de aztán persze eltévedtünk a szürke homályban, ami nem baj, mert visszataláltunk simán. Amíg sétáltunk az erdőben, szinte eltűntek az emberek körülünk, és valószínűtlen csönd ereszkedett ránk. Nem lehetett messzire ellátni a felhő miatt. Minden növény csurom víz volt, levelük fénylett. Főleg az aljnövényzetben ismertem föl több olyan növényt is, amilyen Szegeden a hivatalban, az irodánkban is van, mint pl. az Alocasia Macrorrhizos, vagy elefánfül, vagy a Philodendron selloum. (Persze itt a méretük más volt, egy elefántfül levél pl. akkora volt, mint egy hatalmas esernyő, de jobb helyen talán még ennél is nagyobbra nő. Hatalmas pálmákkal benőtt, indákkal beszőtt, misztikus helyen jártunk. Ziling jóval előttem haladt, néha már-már elnyelte a köd, de aztán bevárt pl. a Lugard vízesésnél. Aztán leültünk egy kis teraszon lévő padra, mert közben elkezdett fölszállni a felhő, és lassan föltünedeztek a brutális toronyházak, és a tenger, amiket eddig elnyelt a homály. Ahogy oszladoztak a felhők, úgy javult a kedélyállapotunk is, döbbenetes, de tényleg így történt. Néhány turista odatévedt a padunkhoz, mire én fölhívtam gyorsan a figyelmüket, hogy amarrább sokkal szebb kilátás nyílik a városra. Aztán a befejeztük a túraösvényt, és visszaértünk a kilátóhoz, szinte váratlanul. És mivel fölszálltak a felhők, fölmozgólépcsőztünk a kilátóhoz.
A csúcson
A kilátóteraszra külön jeggyel lehetett fölmenni. A pénztáros hölgyikének a névtáblája fejjel lefelé volt föltűzve. Gondoltam, figyelmeztetem erre, amitől szemlátomást megijedt, majd „Oh, really? It’s so embarrassing” felkiáltással (Tényleg? Oh, de kínos!) zavartan nevetgélve elfordult, hogy megigazítsa. A csúcskilátón a legkülönfélébb nemzetiségű látogatók fényképezték egymást orrba-szájba. Így hát mi is ezt tettük. Kérésemre Ziling megörökítette azt is, ahogy a szegedi Critical Mass 10 éves szülinapjára készült CM10-es pólómban feszítek. Valamiért itt is megtaláltak a turisták, hogy készítsek róluk képet, én pedig eleget tettem e kérésnek. A kilátó alatt közvetlenül gomolyogtak a felhők, fújt a szél. A hegy fölszállásra kényszerítette a légtömegeket, így a mögöttünk még mindent elnyelő szürkeség a város felöli oldalon már magasabban szállt, és így láthattuk a várost és a tengert. Szerencsések voltunk, mert a felhők miatt még eleinte kevés ember jött a teraszra. Ahogy elidőztünk, egyszer csak nőni kezdett a tömeg, mikor mentünk le, már majdnem tolongott a nép. Néhány hivatásos fotós itt is tábort vert, odébbtessékelte az embereket, és nekilátott dolgozni.
Bambuszbot egy nő
Esti villamos
A fényképező menet közben lemerült, így Ziling fényképezőjére, és a telefonokra hagyatkoztunk végül. A hongkongi villamosozásnál van egy hangulatosabb dolog, ez pedig az esti villamosozás Hongkongban. Leérvén a városba fölszálltunk egyre, ismét egy őslényt sikerült kifogni, ami még fapadosabb volt, mint a műanyag üléses verzió. A pálya elég lepukkant itt-ott, de ezek a villamosok egyébként sem szaggatják a sínt, jó, ha 30-cal mentünk, és ez már a csúcssebesség volt. Ahogy haladtunk az éjszakába, egyre ritkult a forgalom, és jobban haladtak a tuják. A vezető kis lehajtható faszéken ülhet, vagy visz magával összecsukható széket, fülke nincs, az túl sok helyet venne el amúgy is. Ha a vezető extra hűtést szeretne, lehúzza a két szélső szélvédőablakot. Ez egy ilyen fülledt nyári estén elképesztő hangulatot kölcsönöznek ezek a jelenségek az utazásnak. A jármű menet közben nyöszörög, csörömpöl, a váltóknál, vagy az íveknél meglepően inog, ami az emeleten különösen érződik a kilengés miatt. Van olyan kocsi, amin egy egész csapat csótány fészkel, ilyenkor este elő is jönnek ezek az undorító kis potyautasok. A valahol itt lévő vágányhurokban találtunk végül egy éttermet, valószínűleg ezt , de nem vennék már rá mérget, ahol megvacsoráztunk. Amúgy sötétben voltunk ott, de azt hiszem, még hónapok múltán is jól emlékszem a környékre, mert megtaláltam Google-ön pl ezt az ívet is, itt. Szóval itt is, mint minden Hongkongi étteremben azt néztük, hogy hol van a légkondi, és próbáltunk attól minél távolabb leülni. Így is megesett az éttermekben, és a metrón is rendszeresen, hogy fölvettem a pulcsimat. Az étterem látványkonyháján már nem dolgoztak. Az alkalmazottak támasztották a pultokat meg az asztalokat, és többnyire minket néztek. Nem voltak túl barátságosak itt sem, és nem segített az sem, hogy Ziling mandarinul beszélt, ők viszont ezt nem értették, vagy nem akarták érteni rendesen. Az egyik szomszédos, kör alakú asztalnál nagy társaság vacsorázott, főleg középkorú, vagy korosabb férfiak ünnepeltek valamit, jó nagy hangerővel. Vacsora után vissza akartunk villamosozni, de csak egy kocsiszínig jutottunk, a tuja ugyanis bevonult a remízbe, így át kellett szállnunk egy másik viszonylatra. Egy bogárutas itt is előjött, így kicsit távolabb kellett húzódni a szélvédőtől.
Hongkongi borúlátás
A központi állomásnál még meg akartuk keresni a kompot, hogy azzal keljünk át, de végül a fáradtság erőt vett rajtunk, ezért lementünk a metróba, és visszametróztunk a Mong Kok állomáshoz. A hostelben a fiatal srác volt a recepció-lyukban, és szóba elegyedett velünk. Elmondta, hogy évente kb. 50.000 kínai vándorol be Hongkongba a szárazföldről, így az őslakosság aránya egyre csökken. Rengeteg vendégmunkás érkezik Malajziából és a Fülöp-szigetekről, akik házvezetőnőként dolgoznak családoknál, kvázi cselédként. Van egy jogszabály a városállamban, miszerint 12 éven aluli gyermeket nem szabad felügyelet nélkül hagyni otthon, így míg a szülők dolgoznak, mint a güzü, például, hogy megfizethessenek egy gyerekfelügyelőt, kell valaki, aki otthon felügyel a gyerekre. Ez utóbbi logikai hurkot csak én tettem hozzá, nem alkalmi interjúalanyunk. Ha már van cseléd, az vezeti a háztartást is, sétáltatja a kutyát, stb. (utóbbit mi is láttuk) A közlekedőkben, buszpályaudvaron, lépcsőkön gyülekező nők tehát vendégmunkások, akik házvezetői állásokra pályáznak. Hongkong természetes szaporulata siralmas, a legrosszabb a világon, még a japánnál is gyengébb, egy gyermek sem jut egy nőre átlagban. A szociális kiadások a GDP 20%-át is kiteszik, főleg a sok bevándorló miatt. Szerinte Hongkong 1997 óra, vagyis amióta a brit fennhatóság alól visszakerült Kínához, egyre csak csúszik lefelé a lejtőn. Ő is tervezi, hogy feleségével és kislányával Ausztráliába költözik, vagy legalábbis félévet tölt kinn, és csak fél évet otthon, Hongkongban. Valahogy próbáltam átérezni a keserűségét, de eltelve a város szépségétől, a nap történéseitől, a villamostól valahogy nem tudtam borúsan látni a város helyzetét. Este írtam Rochellenek, hogy Hongkongban vagyok, és, ha gondolja, találkozhatnánk. Úgy voltam vele, hogy nem ártana kicsit még személyesebbé a várost, ha már van helybéli ismerős, próbáljuk meg, jó poén lenne. Hanem Rochelle válasza megdöbbentett. Kiderült, hogy ő meg épp Magyarországon van, és az ottani, csereéve alatt szerzett barátait látogatja végig. Ilyen fatálisan (és több ezer km-rel) még senkivel nem kerültük el egymást.
A következő rész tartalmából:
Vacogunk a guruló fagyasztóládákban, de legalább szép a kilátás, tengerparti sziklákon ülünk, kicsiny kápolnánál etetjük a szúnyogokat, homokvárat építünk a strandon, míg el nem mossa a tenger, koreai étteremben, nők piacán járunk, este pedig jön a Neocitran és a pálinka.
A hongkongi villamosról rengeteg videó van fönn a neten, ez az egyik kedvencem, főleg a zenei aláfestés miatt.
