Kínai hölgykoszorúba kerülök, használjuk a világ legnagyobb közbringa-rendszerét, pagodát nézünk egy hegyen, majd fölmászunk a sziklák közé, nézzük a sárkányt eregető kínaiakat, folyót keresünk Zilinggel, de csak egy családi éttermet és egy nyugdíjasklubot találunk. Nyakig merülünk Hangzhouban.

Közbringa

Ismét baozit reggeliztünk, én természetesen a húsosat. Egyből nekivágtunk a városnak, és elektromos busszal elbuszoztunk a közlekedési cég ügyfélszolgálatára. Út közben azért fotóztam sokat, kerékpársávokat, kerékpárosoknak szóló jelzőlámpákat. A kártyát  néhány ezer forintos letétért cserébe lehetett átvenni, és rá lehet tölteni tetszőleges mennyiségű pénzt. A kártya használatával igénybe lehet venni a metrót, buszt, kerékpárt, taxit, hajót, és még néhány szolgáltatást, mindent gördülékenyen és egyszerűen.

A hangzhoui közbringa rendszer a világon a legnagyobb, 2.700 állomással, több, mint 66 ezer kerékpárral indult 2013-ban, tavaly augusztusban már t.m. 84.000 kerékpárral ment, és azóta is folyamatosan bővül, 2020-ra 175.000 kerékpárt terveznek. A közbringa rendszer lényege, hogy közterületen lévő dokkoló állomásokból bárki elviheti a kerékpárt, közlekedhet vele a városban, majd egy másik dokkolóállomásnál leteheti. Bizonyos ideig ingyenes a rendszer, aztán pedig csekély összeget kell fizetni a használatért, nyilván időarányosan. Ilyen rendszer indult Budapesten is BuBi néven, csak ott a kölcsönzés módszere egy kicsit más, mint itt.

Hangzhouban a közösségi kerékpárok használata egy órát meg nem haladó időtartamra ingyenes!  Kölcsönözni a kártyával lehet, amivel, ha valami gond van, akkor az állomásnál lévő terminálba behelyezve lehet megoldani a problémát. Az állomáson kiválasztjuk a biciklit, érdemes ellenőrizni a pl. a két legfontosabb dolgot, a féket, és a csengőt, mert ezek a kínai forgalomban létfontosságúak, és áltálában jól működnek a bringákon. A kártyát oda kell csippantani az érzékelőhöz, amitől a kerékpárt rögzítő elektromos zár old, és ki tudjuk húzni a járgányt. Az ülésmagasságon állíthatunk, a csomagot a kosárba lehet tenni, és már mehetünk is, egy órát ingyen. Aztán, ha letelt az egy óra, lerakhatjuk a bringát egy másik állomáson, becsúsztatjuk a zárszerkezetbe, majd a kártyát megint az érzékelőhöz tartva és csippantva befejezzük a kölcsönzést. A zár kattan, a zöld lámpa kigyullad, és minden oké.  Aztán megint csippantunk, és már vihetjük is ugyanazt a bringát megint. Ha túllépjük az egy órát, akkor a kölcsönzés lezárásakor levon a kártyáról mondjuk úgy 100,- Ft-ot megkezdett óránként, ezt ki is jelzi. A bringákon van sima zár is a vázhoz rögzítve, meg egy kulcs, így bárhol lezárhatjuk, nem muszáj dokkolóállomáshoz. Ezt is kihasználtuk, és ez is működött, senki nem vitte el. Amint látszik, a rendszer egyszerű, és nagyszerű, kerékpársáv rengeteg helyen van, a bringák egészen jó állapotúak, szóval a rendszer népszerű, rengeteg közbringát látni a városban, egy-egy  állomásnál hatalmas forgalom tud lenni, van, hogy vadászni kell a kerékpárt. Mi is így jártunk, amikor kijöttünk az ügyfélszolgálatról.  Az ott őgyelgő, látszólag csak nézelődő helyiek úgy rávetették magukat az érkező bringára, mint a gyöngytyúk a meleg takonyra, csak pislogtam. Aztán végül csak sikerült szerezni 1-1 bringát, és kilibbentünk a forgalomba. Száguldozni nem tudtunk, mert a járművekkel max. 18 km/h-s sebességet lehet kényelmesen tartani, de így legalább volt idő nézelődni. A kínai forgalomban egyébként sem lehet akadálytalanul suhanni szinte sosem. A bringák lassúsága amúgy egyszer majdnem katasztrófát okozott, de erről egy későbbi bejegyzésben lesz szó, és nagyon izgalmas lesz.

Kerékpárral Hangzhouban, a csengő életet ment

A kínaiaknál alap, hogy kóvályogva mennek az úton. Ennek logikájára nem sikerült rájönnöm, mert ott is ezt csinálták, ahol nem volt semmilyen úthiba. Azért, hogy ne fulladjon káoszba a közlekedés, aki hátulról jött, az rendre dudált, vagy csöngetett, és akkor az előttük haladó kicsit nem cikázott, amíg előzték. Vagy legalább nem nagyon. Ezért itt hiába európaiaskodik az ember, csak rosszul jár vele, azért van a csöngő, hogy használjuk, ez szinte elvárás, és az itteni logikába végülis jól illeszkedik.  Egyszer elfelejtettem csöngetni, mielőtt előztem volna. A jóember meg előttem meg-megcsellent, ahogyan az itt szokásos, és össze is akadt a kormányunk, még jó, hogy nem lett tanyálás belőle.  A tó körüli utakon tekerésztünk, mindenhol irányhelyes kerékpárutak, vagy kerékpársávok voltak kijelölve, sok helyen az úttesten, egy-egy csíkkal leválasztva.  Ezeket néha a szembe-irányba is használták a helyiek. Némely kerékpárútra kis járműosztályozót is festettek kanyarodósávokkal.

A kanyarodás teljesen kaotikus, a lámpákat bármilyen járművel képesek figyelmen kívül hagyni. Ziling otthonosan mozgott ebben a közegben, és mellesleg képes volt bárhol megállni az út közepén, még ha ezzel már borítékolhatóan jött is a dudakoncert. Atomboy valószínűleg egyetlen perc alatt összeszedhetne a sisakkamerájával annyi necces esetet, amennyit Szegeden egy hónap alatt (se).

Megint a tónál

Kínában ünnepi hosszú hétvége volt a Sárkányhajó fesztivál miatt, aminek köszönhetően kicsit átlagon fölüli tömeg érkezett a partra. Egy ideg a tó körül húzódó utakon tekertünk, aztán behajtottunk a tavat átszelő gátra, és az azon futó sétányon haladtunk tovább, ami nem volt könnyű, mert eléggé sokan sétáltak. Itt egyáltalán nem kirívó, hogy behajtanak a gyalogosok közé bringával, (noha a tábla szerint tilos)sőt, a kis elektromos riksák, vagy hát ilyen kis nyitott mikrobuszok is itt zümmögtek át. A gát egyik oldalán mólók, és bérelhető csónakok, kishajók sorakoztak. Szép számmal korzóztak családok is a sétányon, kicsit amolyan majálisra emlékeztetett a hangulat. Ez a helyszín amúgy elég népszerű kirándulóhely, és a 23 milliós Shanghai csak egy köpésre van innen. A nagy kínai ünnepekkor fellépő turistarohamról szóló beszámolókban rendre szokott kép lenni a Nyugati-tóról, és a sétányokon haladó emberáradatról. Aztán rájöttem, hogy a kis villanybuszok mögött némi vákuum keletkezik a tömegben, mi oda bebújva egészen szép tempóval tudunk haladni. Így szelték előttünk a tömeget az amúgy roppant idegesítő járművek, mi pedig vígan sunnyogtunk mögöttük. Időnként azért kiálltunk nézelődni, illetve a hidaknál volt némi kaptató, ami lelassított a gépi erővel haladó járművekkel ellentétben.

Ming pagoda és sziklamászás

A bicikliket lezártuk a járdán, majd elindultunk fölfelé egy lépcsőn a tó melletti dombra. A lépcsőknek jellemzője
 itt, hogy nincs a szélükön korlát. Egész Kínát képesek telekorlátozni bárhol, csak éppen ott nem, ahol le lehet zúgni a lépcsőről. Bár európai léptékkel itt is nagyon sokan voltak, azért elviselhetőbb volt már a tömeg. A torony-szerű, buddhista padoga tövében nem sokat időztünk, hanem elindultunk a sziklák felé. Innen egyébként szép kilátás nyílt volna a városra, ha a pára, vagy szmog be nem lepte volna az egészet. A póló tapadt az emberre a fülledt melegben, több kínai le is dobta magáról. A helyiek mindenféle veszélyérzet nélkül mászkáltak a sziklákon föl és le, mintha csak a Széchenyi téri sétányon sétálgattak volna, én meg, aki magaslatként a hattyasi Tisza-töltéshez szoktam, remegő lábakkal kapaszkodtam. A gyerekek egészen meredek falaknak is nekivágtak, néha apuci segítségével, közvetlenül a tiltótábla mögött. Itt is belefutottunk egy esküvői fotózásba, a stáb több helyen megjelent, némi mosolyt fakasztva a kirándulókból. Az ösvény néhol nagyon beszűkült, jobbra is sziklafal, balra is, várni kellett a szembe jövőkre, a menyasszony pozícionálása nem kedvezett a forgalomnak. A klausztrofóbiások és a tériszonyosok is megkaphatták ezen a helyen a magukét rettegésük tárgyából. A Nyugati-tóra viszont remekül rá lehetett látni, gyanítom sok sajtófotó innen készül róla.

Kollégiumi szobatársak

Miután lejöttünk a hegyről, visszatekertünk a tóhoz, mert ott volt találkozunk Ziling egykori kollégiumi szobatársaival. Mint tudjuk, egy kollégiumi szoba közössége egészen jól össze tud szokni, és még akkor is tarthatják a kapcsolatot, ha nem alakítanak pártot. Egy darabig vártunk a tóhoz vezető utcácskában, mert Ziling egyeztette a részleteket. Én addig szemrevételeztem egy mozgólépcsőt, amit egészen brutálisan összezúzott és leamortizált valami. Én egy beboruló munkagépre tippeltem, de akármi is okozta, már nem volt ott. Egy puritán étkezdében ebédeltünk, majd az ajtóban futottunk össze Ziling barátnőivel. Hatan voltak szobatársak, mindannyian környezetmérnöki szakon, és közülük senki nem maradt a szakmában. A társaságból hárman már házasok, egyiküknek már született gyermeke is. Egyiküknek komoly barátja volt, és hát egy volt, akinek nem volt párkapcsolata, de az ő fölzárkóztatásán dolgoztak a többiek, jelentős energiákat fordítva a kerítésre. Ez az illető volt Rongrong, aki egy új-zélandi fickó startup vállalkozásánál dolgozott. Az illető a hazájából hoz technológiát Kínába, hogy eladja a kínaiaknak, ehhez pedig helyi munkaerőt használ, akik pl. mindenféle politikusoknál, kormányzóknál lobbiznak. Rongrong bizonyult a társaságból az egyetlennek, aki beszélt is valamennyire angolul, és hajlandónak is mutatkozott. A többiek sokat cukkolták azzal, hogy mennyire sárga, amiben volt igazság, mert Rongrong tényleg iszonyú sárga volt, ami akkor látszott a leginkább, amikor egypetéjű ikertestvére mellett láttam. A tó közelébe érve hatalmas tömegbe botlottunk, és hát mit ad isten, a díszburkolatot pont most jutott eszükbe javítani. A betorlódott embereken a villanykisbuszok igyekezték átpréselni magukat. Akkor aztán jött egy záporeső, és a kínaiak visongva és futva menekültek a fedett helyekre, mi meg fogtuk az esernyőt, és vígan sétálgattunk a csökkent forgalomban. A többi csaj levált rólunk, mert mentek haza a tartomány más városaiba, Rongrong maradt egyedül, merthogy ő Hangzhouban lakott.

Séta hármasban

Az esőtől még párásabb tóparton sétálgattunk még kicsit. Volt a tavon épített ösvény, híd korlát nélkül (de legalább menőöveket tettek ki, hát nem tüneményes?). Az egyik bokorban kis utcamuzsikába botlottunk, a körben álló emberek énekelgettek közösen. Érdekes, hogy az egymás iránt egyébként közönyös emberek milyen kedves kis körökbe gyűltek össze egy közparkban, hogy együtt énekeljenek, vagy táncoljanak. Ez nálunk nehezen elképzelhető.  Ziling szerint már megvolt a G20 találkozó, amit a látott építkezések és előkészületek fényében nehezen értettem meg. Rongrong – aki helybéli - föllibbentette a fátylat a rejtélyről, miszerint majd csak szeptemberben lesz a G20 találkozó. (Így is lett.) Végül Rongrongnak is el kellett mennie, mi pedig kettesben maradtunk Zilinggel. Szereztünk újra 1-1 bringát, megálltunk egy nyilvános WC-nél, ahol Zilinget jól fölvilágosítottam, miért ne hagyja a bicikliket kosarukban a csomagokkal őrizetlenül, majd eltekerünk  egy térre, ahol megint egy kínaikummal találkoztunk.

A Wushan park sárkányai

A park a mellette lévő hegyről kapta a nevét, melyen egy templom állt, de azt nem néztük meg. Helyette a méretes betonplaccon maradtunk, ahol sokan lézengtek, mindenféle korosztály képviseltette magát. A füves, tavas részt leválasztó párkányra le lehetett ülni, mi is ezt tettük. A hely adottságai láthatóan megfelelőek voltak arra, hogy a kínaiak sárkányt eregessenek. Sárkányon a siklóernyők könnyű anyagából varrt, embernél is nagyobb szerkezetet kell érteni, melyek saját díszkivilágítás is rendelkeztek az éjszakai élmény fokozásáért. Az eregetők különböző méretű orsókkal csévélték föl, vagy épp engedték a damilt, amely végén a sárkány szárnyalt. Az egyik sárkányt éppen akkor eresztették föl, az attrakciót sokan figyelemmel követték. A gazdája egészen döbbenetes méretű orsóval bűvészkedett. Meglepő egyébként, mennyire sokan állják körül az eregető embereket, beszélgetnek velük, közben nézik, fényképezik a sárkányokat. Néhány gyerek is eregetett kisebb sárkányokat, vagy csak nézte a felnőtteket, ahogyan tekergetik, meg húzgálják az orsót. Egynémelyik alak magyarázott is valamit, mert az emberek körülállták, beszélgettek vele, és vadul fényképeztek. A sárkány egyébként, miután föleresztették, ott van, gyakorlatilag áll a szélben, a farka lobog esetleg, ha van neki, és ennyi. Lehet, hogy van, amit a helyiek tudnak nézni rajta, pl. hogy milyen irányba áll, vagy melyik repül szebben, nekem viszont nem látszott ebből semmi. Nem értettem, mit tudnak ezen annyit nézni, leginkább a horgászatra emlékeztetett, amiben azért nem olyan sok az izgalom, hogy az embernek megfájduljon a feje tőle. Az egyik kisfiú egy golyót, vagy labdát dobált, ami zuhanás közben ejtőernyőt nyitott, és úgy ereszkedett le. Az ernyőt elég sokáig tartott visszatuszkolni a labdába, de a kisfiú anyukája segített, és így a gyerek próbálkozhatott megint. Nyugati turistát nem lehetett mást látni, békés, már-már kicsit intim momentuma jelent meg előttem a helyiek életének ezen a téren. Ahogy telt-múlt az idő, a tömeg növekedett, mi pedig lassan elindultunk, hogy megkeressük a Csientang folyót, amit végül nem találtunk meg. Vagy mégis, de már akkor nem érdekelt.

Kövér bálvány és selyemturkákó

A térről egy hagyományos házakat fölsorakoztató sétálóutca nyílt, tele üzlettel, és persze vásárlóval. Ebbe a tömegbe vetettük bele magunkat. Volt itt minden, nagy, kövér buddhaszobor, amin kis gyerekfigurák mászkáltak, kalapos, gyógyfűárus, látványkifőzde. Ziling bevágódott egy turkálóba, ahol anyának és Ancsának szerzett 1-1 kendőt, amely 100% selyem(hatású poliészter)ből készült.  Hangzhou híres egyébként a selyméről, csak az nem a turkálós árkategória valószínűleg. Benéztünk egy hagyományos gyógyszertárba is, ahol gyógyfüveket lehetett kapni. A kiírás szerint 1649-ben alapították az üzletet. A bejárattól jobbra egy tartályból lehetett ingyen gyógyteát vételezni, de pechünkre már kifogyott belőle, mire odaértünk.

Rizs tetraéderlevélben

 A vásárlóutcát elhagyva ettünk egyet a helyi ételspecialitásból, az úgynevezett zongzi-ből (kb. „congzü”-nek lehet ejteni) Ennek lényege, hogy rizse húsdarabokat és tojássárgáját kevernek, majd ezt egy összehajtott levélbe csomagolják, és madzaggal összekötözik. Aztán fogyasztáskor ki lehet bontatni, és ki lehet enni a rizst, aztán a levelet, mint bio-csomagolóanyagot ki lehet dobni. A készítéséről majd egy későbbi részben láthattok anyagot, érdekes lesz. Nem mondhatnám, hogy el voltam ragadtatva tőle, de nem is volt rossz annyira. A közbringa mellettünk lévő állomásából aztán kölcsönöztünk két bringát. Nem volt könnyű menet, az egyik járműnek a kerekével volt baj, a másikon a csengő nem működött. Végülis sötétedéskor nekivágtunk. Lámpánk nem volt, szóval igen, kivilágítatlanul bicikliztem. Egyetlen mentség, hogy egyik bringán sem volt, sőt, néha még az autók is kivilágítatlanul jártak, és ez láthatólag senkit nem izgatott.

Az elveszett folyó nyomában

Ziling nem profi navigátor. Én már jobb vagyok e téren, de nekem meg – lévén, hogy a Google nem elérhető
Kínában -  nem volt a telefonomon térkép, így végül sete-suta kooperáció keretében kezdtük el keresgélni a folyót. Először elindultunk egy autópályán, majd belefutottunk egy zsákutcába, ahol majdnem fölmásztunk egy domboldalra, de elfogyott a kerékpárút, majd jött egy kerítés. Aztán egy nyilvános WC-zést követően, elhaladva egy felüljáró alatt tértáncoló vidám társaság mellett egyre csak tekertünk a tintakékbe, majd sötétbarnába forduló ég alatt, múltak a 10 percek, és a folyó csak nem akart közeledni. Közeledett viszont a vacsoraidő. Elhaladtunk egy gigamegahiperbrutálisan nagy gödör mellett, abban épült a metró. A kerékpárosoknak kiváló minőségű, széles, betonozott kerülőútvonalat építettek ki. Elvileg megvilágítás is tartozott hozzá, de azért célszerűnek mutatkozott nem megállni a kanyarban, mert nem lehetett tudni, mi vágódik be a következő pillanatban. A munkagödörben késő este is folyamatosan dolgoztak.

Családi étterem

Lekötöttük a bicikliket saját magukhoz két kinyitható ruhaszárító között a járdán, majd elindultunk egy mellékutcán, hogy keressünk egy kis éttermet vacsoránk színhelyéül. Sokáig gondolkodtunk egy muszlim kifőzdén, de végül a tőle néhány méterre lévő éttermecskébe tértünk be. Gyakorlatilag szinte garázsüzletekről van szó. A hátsó ajtó ki volt nyitva, mögötte egy nagy kerek asztal, körülülte a tulajdonos és családja ült, és vacsoráztak.  A HACCP-rajongók valószínűleg sírógörcsöt kaptak volna, egy Nébihes meg lehet, hogy agyvérzést. Nem beszélhetünk tehát egy makulátlanul tiszta helyről, viszont azt elmondhatjuk, hogy nagyon autentikusnak, és barátságosnak bizonyult a kis vendéglő. No nem a személyzet (a családból vélhetőleg az anya), az a szokásos kínai fapofával szolgált föl. A falon ventilátorok sorakoztak, a távozó vendégek extra mennyiségű csontot és más maradványt hagytak az abroszt fedő üveglapokon. A kihozott adagok nem voltak túlcifrázva, viszont nagyon bőségesen megpakolták a tálakat, és rizst is jócskán adtak. Kaptunk teát is, ingyen. Miközben vacsoráztunk, a vendéglős gyermekei, meg talán a szomszéd gyerekek az étteremben föl-alá rohangásztak, olykor az utcán is, hűtőládákban tologatták egymást, beszélgettek az iskoláról, tanáraikról. Átjött a szomszéd muszlim éttermes kisfia is, együtt játszottak. Mikor jóllakottan kiléptünk az ajtón, egy pillanat alatt sírásba fordult a kacagás, a szomszéd gyerek a falnál ülve pityergett, anyukája erre odajött, és hazavitte. A többiek elsomfordáltak. Mi pedig sétáltunk egy kicsit.

Automatizált madzsong

Az egyik helyiségbe benézve jókora játéktermet találtunk. Mint megtudtam, ez voltaképp egy nyugdíjasklub, ahová a nyugdíjasok és mások eljönnek, és együtt játszanak. A nyugdíjkorhatár kicsit eltérő Kínában, de erről majd később. Az egyik sornál kártyáztak, a másik, ajtó felőli sorban ment a madzsongozás. Az egyik idősebb bácsi kirobbant, mikor bekukkantva fényképezni kezdtem. Azt hittem, most jön a magyaros „mitfotózolteitt?” kérdés, de nem, a bácsi azt látta, hogy érdekel a dolog, és beinvitált. Őt sem zavarta, hogy nem vagyok helybéli, teljes magabiztossággal szólt hozzám kínaiul. Lévén, hogy minden asztal foglalt volt, mi pedig már menni szerettünk volna, megköszöntük a lehetőséget, de nem mentünk be. A madzsongasztalok rendesen megleptek. A köveket ugyanis nem kellett kevergetni (mosni), nem kellett sorba rendezni. A játék végeztével gombnyomásra megemelkedett egy kör alakú fedél az asztal közepén, oda besöpörtek mindent, majd 2 másodperc múlva jöttek is föl az összekevert, sorba rendezett kockák az asztalból. A sorokból csak ki kellett osztani a szükséges mennyiséget a játékosoknak, amit szemmel is alig lehetett követni, mert olyan gyorsan csinálták, és már kezdték is a következő kört. A bácsi érdeklődésére, hogy ismerem-e a játékot, mondtam, hogy igen, de tudtommal mindenhol mások a szabályok kicsit. Erre aztán még az utcán kb. 15 percig magyarázta nekünk a helyi szabályokat, mert, mint mondta, ez valóban más, mint ahogy az ételt is mindenhol máshogyan készítik el. A szónoklatot Ziling a helyi tájszavak, és a madzsongos szakszavak miatt meg sem próbált nekem lefordítani. Így sajnos nem lettem madzsongszakértő. Miután elköszöntünk a bácsitól, elindultunk hazafelé, mert még kb. 40 perc biciklizés várt ránk. Két sarokkal odébb találtunk rá a hatalmas, sötét folyóra, amely – mint ekkor kiderült – régóta párhuzamosan folyt azzal az úttal, amin idefelé bringáztunk. Így nem csoda, hogy nem értük el.

Katasztrófa a szállodában

Bő egy óra lett végül a hazabiciklizés, pedig végig a városban mentünk. Nem volt könnyű dolgunk. Az elején a tó mögötti domb tövében, a tótól nyugatra húzódó alagúton haladtunk át kis piros közbringánkkal, de aztán a város belsejébe érve a G20 találkozó miatti útjavítások közepén találtuk magunkat. Ziling átvágtázott mindenen a minimalizált veszélyérzetével, én viszont benn bénáztam a 4 sávos úton a kocsisor és a bokrok közé szorulva, mert a fölmart úton két mozgó munkagép között nem volt kedvem átnyomakodni. Végül a lámpa után találkoztunk, és az autózók is megkíméltek a dudálástól. Itt kevésbé a fixiseket, inkább a montisokat figyeltem meg, ami a közöttünk cikázó kamasz bringás szubkultúrát illeti. A tó közelében meg az erdőben kicsit lehűlt a levegő, ezért fölvettem a dzsekimet, de a házak közé érve, intenzíven tekerve már túlmelegedtem miatta.

Amikor a szálloda halljába beléptünk, csöngőszót hallottunk. A lift csöngetett, merthogy ki volt kapcsolva, nyitott ajtókkal állt a földszinten. Nem volt áram ugyanis az Ibis szállóban. Az történt, hogy kb. az 5. emelet környékén, ahol a konyha van, eldurrant egy vízcső, ami elárasztotta a szintet. Elővigyázatosságból áramtalanítottak. Úgyhogy a lépcsőn kellett fölmenni a szobába, ami annál is élvezetesebb volt, hogy a zseblámpa fényénél olyan kis vízeséseket kerülgethettünk, amik a sarokba sodródott hűtőládák között úszkáló trutymósodott élelmiszermaradék-foltokat mosták lefelé. Ehhez hozzá kell képzelni a lenyűgöző szaghatást, amit sajnos semmilyen formában nem tudok közvetíteni az olvasóság irányába. Olyan undorító látvány volt, hogy le sem fényképeztem. A szobában meg sötétben motoszkáltunk, egészen addig, míg fogmosás közben vissza nem jött az áram.

A következő rész tartalmából:

Őrületes napnak nézünk elébe. Elbuszozunk egy Jiaxing nevű városba, találkozunk Rongronggal és Yanzival, valamint férjével, aki tudja a magyarok eredetét, megnézzük a Kínai Kummunista Párt szülőtavát, majdnem összevizelem magam, növényeket nézünk a helyi Velencében, plázázunk majd kimegyünk egy tanyára.