Bíróságon, közigazgatási hivatalban, taoista és konfuciánus templomokban, városfalon jártunk, futottunk az eső elől, riksáztunk kétszer is, nem kerülhettem el a sorsom a budival, fölidegesített a tömeg és egy büdös szájú nőcsábász. A kínai hétköznapok része lettem.

Ezt láttuk az udvaron  a szobánk ajtajából.

Ajándék reggeli

Fölébredvén eszembe jutott, hogy június 4-e van, a trianoni békeszerződés 96. évfordulója. Elmerülni azonban nem tudtam a nemzeti gyászban, mert a szállás személyzete a szobacsere okozta kellemetlenségek miatt megvendégelt egy kis reggelire, Ziling hozta be a szobába. A reggeli két darab pőre pirítós volt, meg egy fél evőkanálnyi áfonyalekvár. Persze megindokolták, hogy miért ennyi a lekvár, az utolsó csöpp volt az üvegből. Pragmatikus nép ez. Ajándék lónak ne nézd a fogát. Kaptunk még 1-1 bögre teát is.  Mivel a nap folyamán kirándulni készültünk, összepakoltunk, és a csomagokat a recepción hagytuk.

Kormányhivatal és bíróság

A város összes nevezetességét, múzeumát egy közös jeggyel lehetett megtekinteni. Voltaképpen az egész városközpont egy nagy, élő skanzen, úgyhogy ez logikus rendszernek hatott. A jegy kb. 4.000,- Ft-nak megfelelő összegbe került. A pénztárnál tájékoztatást, és várostérképet is kaphattak az érdeklődők. Az egyes nevezetességeknél beléptetőkapukon lehetett belépni.  Sajátossága a városkának, hogy meghatározott időpontokban beöltözött alkalmazottak eljátsszák, megjelenítik az adott létesítmény (bank, bíróság stb.) működését. Nah, mi erről lemaradtunk, de még az összegyűlt tömegbe sikerült belefutnunk az utcán. A tömegből kivált egy kb. 40 fős gyerekcsoport, egyensárga sapkákkal, és előttünk haladtak pont a bíróság felé, ahová mi is tartottunk. Egy kb. 4 éves kisfiú, aki hátul haladt, hátrafordulva észrevett, és mosolyogva integetett. Mikor viszonoztam a gesztust, annyira föllelkesült, hogy anyja kezét rángatva fennhangon újságolta el, micsoda kalandban volt része. Szerencsére aztán megálltak a bejáratnál, így csak a már bent lévőkkel kellett megküzdenünk a helyért. A bíróság egyben volt a közigazgatás központjával, a helyi kormányhivatallal. Voltak itt irattárak, tárgyalóterem, vallatóhelyiségek, fogda, szállás a tisztviselőknek, és gondozott parkok. Itt figyeltem föl először a tűzoltóberendezésekre, amik esetünkben zacskókban kiporciózott oltóanyagokat, lapátokat, meg víztározó kondérokat jelentettek.  A hatalmi ágak tehát nemigazán voltak itt szétválasztva. Itt szerettem volna a legjobban elmerülni a tudnivalókban, de a létesítmény hatalmas volt, turista is sok volt, Ziling pedig továbbra sem szeretett olvasni. Az ismeretekben való elmélyülést nem segítette általában utunk során, hogy az idegenvezetők sok helyen mikrofonba beszélnek, amely fölerősített hangjukat hangszórón nyomatja ki az éterbe. Mikor két idegenvezető is mozgott a közelben, akkor ez már igencsak kakofón hangzást eredményezett. Itt viszont nem mikrofonba beszéltek, szóval nemigen lehetett őket hallani, de Ziling 1-2 dolgot lefordított a zajhalmazból, a képalbumban az adott helyszínnél leírom, amire emlékszem.  Több épületet és parkot bejártunk, megnéztük a börtönt és a kínzóeszközöket is. A kínzóeszközök elég középkorinak tűntek, de alkalmazásuk nem annyira régen maradhatott abba, mert még fekete-fehér képeken meg lettek örökítve olyanok, akiken élesben alkalmazták őket. Összességében nem volt sok interakció, kihelyezett tárgyak voltak, magyarázószövegek, több helyen angol fordítással is, meg 1-2 kép. Az egyik udvaron egy fiatal srác rámköszönt, hogy helló, én visszaköszöntem, de ezzel végetért a kommunikáció, mert sietősen távozott, gondolom eltelt az élménnyel, hogy kapcsolatba lépett egy külföldivel, de a félénk kínai lelke ennél többet már nem engedett neki. Az ilyet egyszerre tartottam murisnak és szomorúnak, hiszen jó lett volna helyiekkel csevegni. Innen is az éhség hajtott ki minket, mert még el lehetett volna molyolni a zegzugos folyosókon, udvarrendszerben. Egy kedves kis étteremben ebédeltünk, ahol valószínűleg a tulajdonos fia vihette épp a boltot. Az utcán egy kisfiú egy fával játszott elmélyülten. A vendéglős srác rendes volt, nem csak a maradék elcsomagolásához hozott edényt, hanem kérésünkre adott örökbe két pár klassz evőpálcikát is.

Találkozás a taóval

Ebéd után a taoista szentélybe mentünk. A gazdagon, már-már túldíszített épület egészen DK ázsiai benyomást keltett, szembeötlő díszítőelem volt a fekete-fehér jin jang szimbólum. Az egész szentélyt füstölőszag lengte be. Az épületekben különböző, haragos tekintetű istenszobrok voltak, előttük áldozatot lehetett bemutatni, 1-1 pénzgyűjtő persely tartalmát gazdagítva. Nem csak istenségek, de a helyi nép által nagy tiszteletben tartott, adakozó kedvű emberek szobra is föllelhető volt. A háttérzajt a hemzsegő sarlósfecskék folyamatos berregése adta. A földszinten, az udvaron a katolikus gyertyagyújtáshoz hasonlóan füstölőket lehetett gyújtani, majd egy kis imádkozást követően a homokba szúrni. A víztározó edények itt is tele voltak dobálva fém- és papírpénzzel. Engem azonban a szemközti szentély érdekelt jobban.

Konfuciusz templomában

Egy darabig feszélyezett, hogy nem tudok olyan képet csinálni sehol sem, ahol ne lenne valaki ember is a fotón. Egyrészt az ősi hangulatba bele tudott rondítani egy piros pólós takarítóbácsi, másrészt a magasan civilizált és agyonindividualizálódott Európából és a paranoiás magyarokból kiindulva aggasztott, mi lesz, ha valaki rámförmed, hogy ugyan ne fotózgassam már. De senki nem förmedt rám sehol, másrészt meg rájöttem, hogy ez nem az az ország, ahol kihaltak lennének a terek az ember körül, szóval innentől fogva lazítottam, és nem érdekelt, ha belemásztak a képbe, ez Kína, kész, ha a valóságot akarom rögzíteni, akkor az ezzel jár.

Konfuciusz állítólag nem szerette, hogy istenítsék, vagy szentnek tartsák, de a buzgó utókor ezt látványosan letojta. Így viszont a maga tárgyiasult megjelenési formájában találkoztam a konfucionizmussal. A távolban morajlani kezdett az ég. Nekem a sok szöveg kínai volt, amit magyarázatként kiírtak a táblákra, meglepetésemre azonban Zilingnek is. Sok volt ugyanis a klasszikus szövegekből vett idézet, amit ezek szerint nem minden kínai számára ismert karaktereket tartalmaz. Ez némi zökkenőt jelentett ebben a szentélyben, merthogy tele volt ilyen fennkölt szövegekkel. Még szerencse, hogy a Beszélgetések és mondások (Lun Yu) c. könyvet már részben majdnem kívülről fújom, és a Mester életrajzáról is vannak ismereteim, így lefordított töredékekből is tudtam néha következtetni, hogy mit láthatok. A szentélyben kis domborművekkel, meg padsorokkal és egy méretes áldozati oltárral indítottunk. Itt is lehetett füstölőket gyújtani, meg imádkozni. Volt, aki imádkozott, de számomra furcsa volt ez, vajon egy olyan pragmatikus, a transzcendenst nem érintő filozófiánál, mint amilyen Konfuciuszé volt, mihez, vagy kihez imádkoznak a „hívek”?  Lehet, hogy csak a szokás, vagy a szertartás miatt volt, vagy az ősökkel volt kapcsolatban, ezt sajnos nem sikerült kiderítenem. Aztán beljebb hatolva Shi Xi csarnokhoz értünk, amelyet a Lun Yu egyik frázisa nyomán neveztek el, és a tanulás és kutatás helye volt, ma pedig az ősi kínai oktatást bemutató múzeumrészként funkcionál. A termen belül sajnos csak kínai feliratok voltak, azok is nagyrészt ó karakterekkel tele. Ez után a Dacheng csarnokhoz érkeztünk, ami a templom főépülete.  Először a Han dinasztia idején épült, aztán 1163-ban építették újjá.  Tanítványai és más filozófusok társaságában itt van Konfuciusz jókora szobra, ami a kínai szokásoknak megfelelően ki van festve, akár csak a többi, épületben lévő szobor. A többi alaktól eltérően a Mesternek egészen sötét „bőre” volt. Egy teremőr néni akcióba lendült egy „no foto” felkiáltással, de már késő volt, egy kép készült, háhá, nem tudta kivel áll szemben. A nagycsarnok előtti korlát sárga és piros csomókkal volt telekötözve, amit állítólag a szülők a gyermekük sikeres vizsgája érdekében kötnek ki.  Az épületek itt is a hagyományos kínai négyzet alakban voltak elrendezve, a kisebb, oldalsó házakban konfuciánus gondolkodók kisebb szobrai sorakoztak. Kongatásokat hallottunk, ezért továbbmentünk. Az egyik tető alatt egy harangot helyeztek el, amit a látogatók fizetség ellenében megkongathattak. Elsőként a biztonságért lehetett kongatni, aztán a többi kongatás is valami pozitív dologért ment, gazdagság, egészség stb. Ziling unszolására bevállaltam egy kongatást a biztonságért, mert hát, mint tudjuk, safety first, és mivel elég drága mulatság ez a kongatósdi, safety last is volt esetünkben. Megmozdult a levegő, ami nem sok jót sejtetett, pedig még nem jött vihar, elindultunk, hogy fölmenjünk a városfalra.

A városfalon

A fal 12 méter magas és 4 méter széles a tetején, kis őrfülkék vannak rajta, és tornyok. A 6 városkapunál 6 torony áll, melyek a Ming dinasztia idején épültek, majd 1703-ban újjáépítették őket. Sajnos a háborúban (nem részletezték melyikben, de volt pár a 20. században) A ma látható kaputornyokat a 90-es években állították helyre. Egyikbe sem lehetett bemenni, ami csalódást okozott, annál is inkább, hogy több km-t gyalogoltunk, mire efelől megbizonyosodtunk. Eleve először kelet felé indultunk, mert föl szerettünk volna menni a Kui Xing toronyba, de már az oda vezető fal is le volt zárva, érdekes módon nem kerítéssel, csak táblával. Ziling simán besétált volna, de én mondtam, hogy inkább menjünk amarra, ezért visszafordultunk.

 A városfalra is az univerzális belépővel lehetett fölmenni. Jókora létesítményről van szó, t.m. 6 km a kerülete, majdnem teljesen négyszög alakú, de délen a kacskaringós árkot követi. A fal egyik oldalán az ősi Pingyao háztetői sorakoztak, füstifecskék tömkelege csivitelt és cikázott ide-oda. A másik oldalon a fal tövében a korábban említett park terült el, majd egy jellegtelen kínai város, sok építkezéssel. Ziling azzal aggasztott, hogy kiült a fal szélére, és ott lóbálta a lábát. A városfalon végig kis fülkék sorakoztak, ezek egy részébe be lehetett menni, másik részében kis kukucskálókon lehetett benézni, a megvilágított kamrákban a várost védők mindennapjait lehetett megismerni. Mi azonban ezzel már nem nagyon foglalkoztunk, hanem szedtük a lábunkat.

Lecsap a vihar, pénzeső hullik a riksásra

Aztán már nagyon szaladtunk, hogy a nyugati falszakasz közepén lévő kaput elérjük, és a torony oltalmában vészeljük át a már körülöttünk csapkodó vihart. Az első súlyos esőcseppekből még kaptunk, de aztán tető alá értünk, és csak akkor szakadt le az ég. Hirtelen lehűlt az idő, az előttünk elterülő utca fölbolydult, hirtelen mindenkinek mehetnékje támadt. Amikor enyhült a zápor, lementünk az utcára, azonban akkor megint rázendített, és akkorákat csattant az ég, hogy még utána sem értettük egymás szavát a visszhangzó dörgéstől. Megállt mellettünk egy riksás, de nem sikerült megegyezni vele. A következővel már állt az alku, beültünk, és már suhantunk is. A riksás énekelgetett, nagyon jó kedve volt. Ziling érdeklődésére elmondta, hogy nagyon szereti az esőt, mert az számára a pénzesőt jelenti. Ilyenkor a megrettenő turisták tömegével szállnak riksába, hogy a szállásukra, vagy más nevezetességekhez jussanak, fuvar fuvart követ. Bő 1 km-t zötyögtünk a szállásig a nem túl jó állapotú, de autentikus utakon, időnként falhoz kényszerítve a gyalogosokat, 4 yuan-t fizettünk fejenként a kalandért. Bementünk a csomagokért, én pedig –tekintettel a vonatútra – elmentem még WC-re, ami itt már menthetetlenül a guggolós alkalmatosságot jelentette. Ekkor még nem ismertem föl a rendszer előnyeit, a helyiség felét elöntötte a víz például, ráadásul olyan izomcsoportokat mozgatott meg a székelés ilyetén formában való művelése, amelyeket eddig nemigen használtam, ami kissé meglepő volt, főleg, mikor föl kellett állni kapaszkodó nélkül. Azért sikeresen túléltem, mikor kimentem már ott is termett a riksa, beszálltunk, és már döcögtünk is a vasútállomásra. Az  óvárosban hatalmas tócsákon és saras foltokon haladtunk át, majd kimentünk a mai Pingyaoba, és a városfal külső oldalán, majd egy forgalmas több sávos út szélén értük el a vasútállomást, ahol a hagyományos vonatok megállnak. Az idősebb riksás nem szólt hozzánk különösebben.

A hagyományos kínai vonat

A vasútállomáson a szokásos biztonsági ellenőrzésen kellett átesnünk, ezúttal is előkerült a kézi készülék, amivel szintén végigpásztáztak. Először Taiyuanba, a tartomány székvárosába mentünk egy másfél órás utat, hogy ott szálljunk át a Shanghaiba tartó éjszakai vonatra. A jegyünket háromszor ellenőrizték csak a vonatra szállás előtt, először a biztonsági ellenőrzésnél, aztán a amikor elindultunk a kapun át le a peronra, harmadszor pedig a vonatra szálláskor az ajtóban, ahol bele is csíptek a szélébe egy lyukasztóval. A vonaton aztán majd megint ellenőriztek, és megint lyukasztottak. A jegyek névre szólnak, és helyre. Itt aztán nincs bliccelés basszus. A rendszert úgy alakítják ki, hogy kijátszhassák a rendszert kijátszani próbáló kínai embereket. Ősi, nemes, vagy nemtelen küzdelem lehet ez ebben a kies országban a polgár és az állam között, amiből én csak a fontoskodó siserehadat, a terhes ellenőrzéseket láttam. A peronon egy megafonos ember kiabált folyamatosan valamit, egy másik vasutassal együtt rendezgették a népet, amely az ajtók helyénél kezdett fölsorakozni aszerint, hogy hová szólt a jegye. Ezzel a megafonos üvöltözéssel indultak a megpróbáltatásaim. Mi a francért üvölt, kérdeztem Zilinget, mindenki szépen megy a peronon, a fenéért kell itt üvöltözni. Ziling szerint ezek az emberek is csak azt akarják megmutatni, hogy milyen fontosak, és mennyire szükség van rájuk. A vonat érkezéséig szinte folyamatosan harsogott valaki a peronon. A K866-os, Tangshanba tartó személyvonaton valószínűleg a legalacsonyabb osztályon utaztunk, egy sorban 5 ülés, mindenhol ültek,néhol 6-an is egy sorban, voltak álló utasok is, bőröndök, ruhászsákok mindenütt. Azért légkondi  működött. Láthatóan szegényebb, melós réteg is utazott itt, ami látszott az öltözetükön, a fogazatukon, meg azon, hogy egy idő után elég közvetlenné váltak, és jóízűeket röhögtek rajtam. Egy idős házaspár egyik tagja foglalta el az egyik helyet, amire ültünk volna, így azt a helyet odaadtuk, a másikra meg csomagot pakoltunk, és mi álltunk. Egy túloldalon, ablaknál ülő nő vadul ricázott.

A kalauz fogkefét kezd árulni!

Egy testesebb kalauznő sunnyogott ott körülöttem, amikor egyszer csak lehajolt előttem, benyúlt a mellettem lévő ülés alá, és előkapott egy nagy doboz fogkefét, majd fennhangon rikácsolva elkezdte hirdetni, hogy vegyék a tisztelt utasok. Közben jött a büféskocsi, ami jó, ha 30 cm széles, mert az üléssorok közt nincs sok hely. A fogkefeárus vasutas, az odagyűlt ismerősei, a büféskocsitoló vasutas, meg én próbáltunk elférni egymás mellett kb. 50 cm helyen. Döbbenetemre több utas elvette a mintafogkefét, és komolyan nézegetni kezdte. Az árus kalauznő odébbtipegett az üzletkötések reményében. Ziling háttal az ülés oldalának támaszkodott, fejével a másik ülésre, és a telefonját nyomkodta. Mint megtudtam, a kínai vonatokon bevett szokás, hogy mindenféle termékeket árusítanak.

Rám terelődik  a figyelem

Néhány melós végül nem bírja ki, és Zilingnél érdeklődni kezd, hogy ki vagyok én, honnan jöttem, és hogy diáktársak vagyunk-e. Ziling, ha a kérdéseket le is fordította, a válaszokat már általában nem, így nem tudom mit felelt. Az üléssel rendelkező kínaiak itt-ott odébbhúzódtak, és egy ülésen megosztoztak másokkal. Nah, erre megjelent még egy vasutas, aki fölmosta a padlót menet közben, megint helyezkedni kellett. Visszafelé megállt, és megszólított. Megkérdezte, hogy honnan jöttem, és hogy nálunk is ilyenek-e a vonatok. Mondtam, hogy nem, nálunk régebbiek és koszosabbak. Rákérdezett, hogy hány éves vagyok, és hogy ha nincs barátnőm, akkor szerezzek egy kínait. Erre azt feleltem, hogy azon vagyok, de nem tudom, Ziling fordította-e, viszont a hangulat fokozódott, a túloldalon lévő üléseken lévő társaság is figyelt és nagyokat nevettek 1-1 mondat után. A vasutas hüvelykujjait egymás felé fordította, és ki-be hajlítgatta, amivel a párkapcsolatot akarta szimbolizálni, mire a hangulat a tetőfokára hágott a kocsiban, vagy 10 utas hahotázott a műsor láttán. Ekkor már nagyon nyomasztott a tömeg. Nem tudatosan, a tudatom lubickolt az új élményekben, és örvendtem, hogy helyiekkel beszélgetek végülis, azonban sajnos a tudatalattim érzékelte, hogy túl sokan bemásznak az aurámba, és valahogy ez terhes volt, olyannyira, hogy fizikai tünetek kezdtek jelentkezni, konkrétan ideges lettem.

Átszállás

A kínai vonatok balra tartanak, az ablakokat nem lehet kinyitni, csak a legfelső rész nyitható, de csak háromszögkulccsal, érzésem szerint a közönséges vonat is megy 130-cal. A jegyeket nem érdemes eldobni menet közben, mert az állomásokról azokkal lehet kimenni a kiléptetőkapun. Szerencsére itt visszaköpi a gép a jegyet, így megtarthatjuk.

A taiyuani pályaudvaron is hatalmas volt a tömeg, ami nem hagyott nyugodni. A hatás kedvéért az állomás előtt gépfegyveres katonák őrködtek, aztán fogták magukat és elmentek. Úgy látszik, nem volt átszálló jegy, megint ki kellett váltani az előre lefoglalt jegyet, majd újra átesni a biztonsági ellenőrzésen. Ziling leültetett a váróban az összes csomaggal, hogy nyugodjak meg, addig ő kerít valami vacsorát. Így is lett, ám nem sokáig tudtam elvegyülni a vonatra váró kínaiak között, hamarosan mellém ült egy fickó, és megszólított.

Mr. Büdösszáj akcióba lendül

Először kínaiul beszélt, amitől elkerekedett a szemem. Aztán  angolra váltott, és érdeklődött, hogy angol vagyok-e. Az angolja eléggé galuskás volt, de azért kezdetleges párbeszéd indult meg közöttünk. Megkérdezte, hogy honnan jövök, hová megyek, én meg elmondtam. Aztán előadta kicsit (mit kicsit, túlságosan is bakker) közelebb hajolva, hogy az a csaj (Ziling) mennyire csúcsszuper „number one”, és hogy én mit szeretek a kínai nőkön, melyik testrészüket. Hála az égnek Ziling visszatért, ám a büdösszájú őt is leszólította, és – mint azt Ziling később elmondta – ismerkedni akart vele, meg föl akarta venni Wechaten. A Wechat egy telefonos app, rendkívül népszerű Kínában, és a kínaiakkal kapcsolatban állók körében. Alapvetően egy messenger, de kapcsolódik hozzá egy üzenőfal is, tehát amolyan keveréke a Skypenak és a Facebooknak, de leginkább csak telefonon használják. (lehet számítógépen is, de ahhoz is szükség van a telefonra) Ziling persze lekoptatta, még tán mondott valamit, de mi otthagytuk.

Az éjszakai vonat

Az éjszakai vonat normál pályán, és sebességgel halad, benne fülkék sorakoznak, 1 fülkében 6 ágy van, 3 emeletben rendezve a fülke mindkét oldalán. A felső ágyak olcsóbbak, viszont elég szép tehetség kell oda fölmászni. Ez a vonat is tele volt, és mivel nem a kiinduló állomáson szálltunk föl, volt, aki már aludt. A földszint viszont nagyon kényelmes, lehet ülni, feküdni, elérhető az asztal, az azon lévő fémtálca, ami a szemetes volt. Persze a kínaiak nem önzők, és sokszor a fenti ágyakról is lejönnek az alsóra, ott ülnek, és beszélgetnek egymással. 16-18 óra csak hosszú tud lenni. A bőröndöt beraktuk az ágy alá, a hátizsákot a fejünk alá. A lepedő, és a takaró használtnak tűnt, de legalábbis gyűrött volt, lehet, hogy csak mert ráültek az ágyra. A budi guggolós, papír, szappan nuku, volt viszont 3 mosdókagyló a folyosón, szép, nagy tükörrel, ott fogat tudtam mosni. A folyosón voltak fölhajtható székek és asztalkák is, alattuk vízforraló, meg konnektor. Egy utas a mobilján nézett filmet, persze jó hangosan, hogy mindenki hallja. A vonat olyan fokozatosan gyorsított és lassított, hogy nem is lehetett érezni, néha nem is tudtam, hogy mennyivel megyünk. A hőmérséklet kellemes volt. Időnként viszont hangos csattanással rántott egyet a vonat, nem tudom, ennek mi volt az oka. Megjelent egy vasutas, és villogó, zenélő játékrobotokat, lábmasszírozó gépeket, és a kínai ipar más gyöngyszemeit kezdte árusítani. Hálistennek ő is elment. Jött még egy vasutas, ő elkérte a jegyünket, és egy keményfedeles füzetnek a számozott tokjába tette, helyette egy keményebb formátumú kártyát adott. Jó kérdés, hogy ez milyen célt szolgált, én arra tippelek, hogy a jegyek összegyűrődését, vagy elszakadását akarták elkerülni az alvás alatt. Legalábbis a paternalista kínai fölfogásból számomra ez következett. 11 körül lekapcsolták a lámpákat, és az amúgy olyan zajos kínaiak most elcsöndesedtek körülöttünk, így jót lehetett aludni. Vonatunk pedig közben suhant a kínai éjben, és falta a kilométereket.

A következő rész tartalmából:

Holnap megbámul egy kisgyerek a vonaton, összebarátkozok egy focirajongó vasutassal, megérkezünk egy városba, ahol két és félszer annyian élnek, mint egész Magyarországon, és belevetjük magunkat egy igazi ázsiai metropolisz életébe.

Pingyao összes képe megtekinthető itt.
A bejegyzésbe be nem tett videók itt láthatók