Sztárrá válásom első jelei jelentkeznek, először didergek az utcán, mióta Kínában vagyok, elballagunk a városrészbe, ahol Ziling fölnőtt, váratlan bürokratikus akadályba ütközök egy medence partján, a folyónál követnek minket, majd Ziling édesapjánál vacsorázunk, miközben halomra haló japánokat nézünk.

Szállásváltás

Borús reggelre ébredtünk. Ez ebben az országrészben nem azt jelenti, hogy jócskán fülledt meleg lesz, hanem azt, hogy igencsak lehűlhet a levegő. Mikor kiértünk, fölvettem a pulcsimat. A reggeli ezúttal elmaradt, taxit szereztünk és átmentünk egy Home Inn nevű szállóba, amelynek már a recepciójánál megakadtunk, mivel – mint kiderült – ebben az egységükben külföldi vendégek nem szállhatnak meg. Az alkalmazottak azonban nagyon kedvesek voltak, és némi telefonálgatás után átkönyveltek minket egy másik, a lánchoz tartozó szállóba, egyikük pedig jött segíteni taxit fogni. A recepciósok arcvonásai és Zilingé között hasonlóságokat véltem fölfedezni. Szélesebb arccsont, kerekebb szem jellemezte őket. Nem sikerült egyből kocsit keríteni, ezért segítőnk kérdezősködött kicsit, és mikor megtudta, hogy Magyarországról jöttem, gyorsan megkért, hogy csinálhassunk egy szelfit közösen. Én persze készségesen beleegyeztem ebbe. Végül egy kisebb mikrobuszba raktak be minket, 400,- Ft-ért elvitt minket az ipse. Az új szállás teljesen rendben volt, kipakoltunk, és már mentünk is reggelizni.

Wandasztikus reggebéd és nyugati modellek

A Wanda tulajának brutálisan gigantikus szállója mellet elsétálva, majd még egy kicsit haladva odaértünk egy Wanda áruházhoz. Az épület mellett gyermekjátékok lettek kihelyezve, például egy kisvonat, amibe be lehetett ülni.  Az egyik kocsijába néhány kiskamasz be is fészkelt mobiltelefont nyomkodni. Kicsit odébb markológépek sorakoztak, szintén gyermekeknek való kivitelben. Az áruház egyik éttermében fogyasztottuk el lassan ebédnek is beillő reggelinket. A tévén nyugati szupermodellek videói mentek végtelenítve, Ziling ezeket nézve jól el is mélázott. Mikor beültünk, még szinte üres volt a hely, közben viszont a közeledő ebédidő miatt szépen megtelt.

Könyvtár és a nagymama környéke

Először megpróbáltunk elektronikus kártyát szerezni a közösségi közlekedéshez, azonban nem jártunk sikerrel. Már nem emlékszem, mi volt a problémájuk, lényeg az, hogy egy másik irodába kellett mennünk kiváltani, mert ott nem tudtuk. Szóval taxival mentünk el a tartományi könyvtár épülete elé. Anyának mindenképpen föl akartam deríteni egy ilyen könyvtárat, ezért eltökéltük, hogy Ziling városában megnézünk egyet. Az épületbe érve azonban koppantunk egyet, ugyanis hétfőnként a könyvtár zárva tartott, és hát mi pont akkor jártunk ott. Ezért hát a könyvtárról később lesz szó. Nagyon közel kezdődött az a negyed, ahol Ziling nagymamája lakott Ziling nagynénjével. Ziling úgy döntött, hogy nem megyünk be hozzájuk, nehogy még az öreg nagymama agyvérzést, vagy szívbajt kapjon az élménytől. A ház mellett viszont elhaladtunk. Ziling meglepetten állapította meg, hogy amióta elment Pekingbe, a házat átfestették sárgára. Az öt emeletes kockaház földszintjén lakott a nagyi, a terasz be volt üvegezve. Innen továbbhaladtunk, és megnéztük az utcáról Ziling egykori óvodáját, és iskoláját. Az iskoláknak mindig az udvarára nyílik a bejárat, a portafülke helyén pedig 1-1 kis miniatűr rendőrőrs van. A gyerekek tömegesen érkeztek a délutáni iskolába, többségében zöld egyenruhában, piros úttörőnyakkendővel. Egy fickó futball-akadémiát hirdető szóróanyagot osztogatott nekik. Az iskola kapujában piros, feliratos szalaggal állt 2-3 diák, a feladatikra nem sikerült rájönnöm, talán már a fontos emberkedést gyakorolták. A gyerekek már ekkor eléggé megbámultak. Nem elég, hogy nyugatabbra vagyunk, ráadásul még nem is valami turistalátványosságnál, valószínűsíthető, hogy nem sok európai fordul meg erre.

Gyászmenet

Egyszer csak egy érkező gyászmenetbe botlottunk. Fehérbe öltözött hozzátartozók rendezett csoportban érkeztek, néhányan nekiláttak egy sebtében fölállított kempingasztalra ételeket pakolni. Koszorúkat, vagyis ilyen  virágernyőket és más díszeket is hoztak, azokat is fölállították. Aztán a fehér ruhások két sorban az asztal felé fordulva letérdeltek, majd egyszerre hajlongani kezdtek, kezükben füstölő égett. Az asztal másik oldalán két, sötét ruhába öltözött nő állt, és erőltetetten, teátrálisan sírt. Mögöttük állt fehér ruhában a többi gyászoló. Ezt követően egy sátorhoz vonultak, melyben díszes oltárt építettek föl a két társasház közötti parkos részen. A két asszony ideérve folytatta a látványos és hangos sírásrívást, mutatva az egész világnak, de legalábbis a szomszédságnak, hogy mennyire szomorúak. Ziling interpretációjában mindez a konfuciánus hagyomány része.

Uszoda

Nem tudom, milyen indíttatásból, de úgy voltunk vele, hogy Lanzhouban is elmegyünk uszodába, úszni. Ez már programduplázás, hiszen Hangzhouban is voltunk, de, mint kiderült, nagy kár lett volna kihagyni. Az öltözőben kék szekrények sorakoztak, melyeket kis lakattal lehetett bezárni, közöttük pedig hosszú padsorokon lehetett átöltözni. A kulcsot az ezen világrészben bevett, és mellesleg logikus gumipántra tették rá, így nem kellett törölköző alá, meg gatyamadzagra dugdosni a kulcsot, csak szimplán fölhúzni a pánttal együtt, mint egy karkötőt és kész. Az öltözőfelügyelő úriember éreztette velem, hogy bármelyik szekrényt választhatom. A medencékhez a zuhanyzótermen, és egy igen mély lábmosó medencén keresztül lehetett bemenni, más út nem is volt. Az egyik fickó épp anyaszült meztelenül zuhanyozott, mikor gondolt egyet, és elindult az úszómedencék felé, a lábmosónál kapta el egy másik, és  figyelmeztette, kb. azzal a hangsúlyozással és gesztikulálással, hogy, hogy „Hé, hát Józsikám, egy szál f.szban akarsz kimenni?” Ezt aztán hatalmas derültség követte a környezetükben lévők részéről. A csarnokban két medencét találtunk, a baloldali sekélyebb, tanmedence, a jobb oldali mélyebb vizű úszómedence volt, mint kiderült. Az úszómedencéhez egy szűk kapun lehetett bejutni. Ekkor rémleni kezdett nekem, hogy a Hangzgouban vásárolt úszósapkát a szállóban felejtettem, így elkezdtem izgulni, hogy most mi lesz. Pedig még álmomban sem gondoltam, hogy lehetséges, ami következett.

Megúszok egy vizsgát, vagy mégsem, de mégis?

A kapunál is ült egy fontos ember, nevezzük csak úszómesternek, kis asztalkája is volt, ahogy kell. Ziling elővezette a problémát, hogy az úszósapkám otthon maradt, és hogy miképp lehet itt helyben kölcsönözni egyet. Az úszómester srác nagyon készségesnek mutatkozott, és adott egy fekete úszósapkát. Éreztem, hogy kicsi lesz, de a szabály, az szabály. Nomost, amikor be akartunk menni, mégsem engedtek. Mutogattak az asztalra, amin laminált kártyák feküdtek, mint fényképes igazolványok. Tőlem is ilyet kértek volna. Mi van? – gondoltam. Elmondtuk szépen, hogy hát nekem nincs úszóigazolványom, merthogy nem vagyok helybéli. Egyébként higgye el, hogy tudok úszni, ha már idejöttem 9.000 km-ről, és pont egy uszodába jöttem be. De sajna csak ilyen úszóigazolvány birtokában vagyok jogosult az úszómedence használatára. Éreztem, hogy itten a kínai bürokrácia egyik gyöngyszemével van dolgunk, ezért fölajánlottam, hogy az igazolványt pótlandó írásos nyilatkozatot adok, hogy tudok úszni, aztán ha vízbe fúlnék netán, akkor azt mutogathatják, hogy „dehátaztmondta”. Aggódtam, hogy visszafordítanak, és elküldenek. Visszanézve már gyermekien naivnak tűnök ezen állapotomban, azt hívén, hogy ez csak így sikerülhet. Szerencsére azonban a kínai bürokráciáról sokadszor kiderült, hogy teátrálisan szigorú, de nem a szisztematikus szopatásra jött létre. Létezett megoldás. Szervezkedés indult ugyanis, jött egy nő, és hozott egy rózsaszín űrlapot, melyen meg kellett igényelnem az úszóvizsgát. Úszóvizsgát!!! Akinek nincs igazolványa, az kérvényezheti az úszóvizsgát, amivel bizonyítja, hogy tud úszni. Ez az, ami otthon teljességgel elképzelhetetlen, kizárt. Nah, én kitöltöttem két rovatot a sokból, és már mondták, hogy akkor ennyi elég is lesz, amit némi kuncogással vettem magamban tudomásul, aztán Ziling tolmácsolásával ismertették a vizsgakövetelményeket. Számomra mindennél nehezebb volt mindezt röhögés nélkül végigcsinálnom. Szóval a követelmények: először fél percig kellett egy helyben lebegnem, taposnom, mindegy, a víz felszínén maradnom kitartott fejjel, hogy nem érek hozzá semmihez, sem a parthoz, sem a medence aljához. A parton Ziling szurkolt, és az úszómester nő ellenőrzött. Utána a kb. 30-40 méteres medencét oda-vissza le kellett úszni 2 perc 40 másodperc alatt, szintén nem hozzáérve semmihez sem. Ezt megintcsak megmosolyogtam, az átlag ázsiaihoz képest én valóságos delfin vagyok a vízben, ezzel nem lehet baj, gondoltam. A parton végig sétált mellettem a nő, és egy partvisnyelet nyújtott be a fejem fölé, hogy ha esetleg fuldokolni kezdenék, akkor legyen mibe kapaszkodnom. Teljes lelki nyugalommal kezdtem el tempózni, de aztán jöttek a bajok. A fordulónál az úszómester a partvisnyélen nyújtotta oda a fejemről leesett úszósapkát, hogy vegyem csak föl. Én meg is próbáltam a fejemre igazítani, de tényleg. De közben le ne érintsem a lábam. Visszafelé is lejött a sapka a fejemről, ezért kézbe fogtam, még ha ökölbe szorított kézzel nem is tudtam úgy húzni. Jó öreg úszószemüvegem pedig pont ekkor adta meg magát, a víz beszivárgott és marni kezdte a szemem. De én nem adtam föl, és csak úsztam. Végül 1:48-as idővel még sapkaigazítással is megúsztam a távot, átmentem a vizsgán, egy piros pecsétet rányomtak az igénylőlapomra, amivel megkaptam a jogot, hogy ússzak az úszómedencében. Boldogan kérdeztem, hogy akkor mostmár Kínában úszhatok az úszóknak fenntartott medencékben? Na nem, felelték, csak ebben, itt. Mivel nem volt nálam fénykép, fényképes igazolványt nem tudtak adni. Ha valaki bevisz később fényképet, a lepecsételt lappal kiállítják nekem később is. Megköszöntük, elkértem a másik, rózsaszín, virágos úszósapkát, ami kicsit nagyobb volt, majd még úsztam kb. 2-3 kört, aztán használhatatlanná vált a szemüvegem és föladtam, átmentem Zilinghez a babapancsolóba.

Lábáztató és rossz hajszárítók

Érdekes volt a medence, nem egyforma meleg volt benne a víz. Próbáltam kicsit folytatni Ziling tanítását, de makacsul ellenállt, így nem éreztem, hogy sikert értem volna el. Egy pocakos úszótanár egy gyerekcsoportot oktatott, aztán átment velük a mélyvízbe is. A sajtóban, interneten mutogatott szadista kínai oktatási stílusnak persze nyoma sem volt, még mondhatni puhább volt, mint egy átlagos magyar úszásoktatás. Az öltözőből az előtérbe érve, egy nagy akvárium mellett sorakoztak a hajszárítók. Az akváriumban nem volt semmi, egy kő, vagy növény sem, csak a víz, meg néhány hal. Ha ez nem lenne elég kiábrándító, a hajszárítók nem működtek. Egyre jöttek a vendégek, és hasztalan kapcsolgatták őket ki-be. A fürdő személyzete szerint azért, mert még nincsenek kihűlve rendesen. Nem tudom mennyire szoktak volt forrók lenni, mert nagyrészük rendesen deformálódva volt, jelentős olvadásnyomok látszottak rajtuk. Az igazolásomat ottfelejtettük, de Ziling visszament érte.

Baozi és vacogás

Az víz kiszívott minket eléggé, ezért elmentünk baozit enni. A nyüzsgő sétálóutcán olyan botrányosan hideg lett, és még a szél is fújt, hogy szabályosan fázni kezdtem, fölvettem a pulcsit, és még a láthatósági dzsekimet is. A metróépítés miatt hatalmas dugóktól szenvedett a város, a tömegközlekedés és a biciklisek is az autóáradaton keresztül próbálták magukat átpréselni. Útjavítás is súlyosbította a helyzetet. Az egyik biciklis olyan részegnek látszott, hogy alig maradt meg a járművén. A sétálóutcáig busszal mentünk, aztán onnan taxival a folyópartra.

A Sárga-folyó partján

A Sárga-folyó a világ hetedik, Kína második leghosszabb folyója, elég szeszélyes, kiszámíthatatlan vízfolyás, csak kisebb hajók járják. Medrét folyton változtatja, gyakori árvizeivel sok gondot okoz. A sárgaságát az általa szállított löszről kaphatta. Én mindenesetre vörösnek láttam, Ziling szerint az eső miatt lett ilyen, meg elég szennyezett is. Kb. olyan széles Lanzhounál, mint a Tisza Szegednél, de valóban nem méltóságteljesen hömpölygött, mint a Duna, vagy a Tisza, hanem elég nagy esése volt, szabályosan zúgott. Ennek ellenére kirándulóhajók és kölcsönözhető motorcsónakok járták. A lefelé haladó hajóknak elég volt csak sodródni az árral, így is elég szépen haladtak. A hangulat kedvéért az egyik kikötött hajó rendszeres időközönként kürtölt egyet. A folyót a régi vashíd lábánál közelítettük meg. A parton közvetlenül ugyanis parkosított sétány húzódott végig. Az öreg , már 99 éves, német segítséggel épült vashíd a gépjárműforgalom elől le van zárva, immár csak gyalogos-kerékpáros híd, és népszerű turistalátványosság. A folyóparton elhagytuk a sétányt, és egészen közel mentünk a vízhez. Már ekkor föltűnt, hogy egy sapkás kisebbségi alak figyel bennünket, és követ.  A túlparton egyből a hegyek magasodtak, rajtuk hagyományos, régi épületek, melyek közé egyébként később el is mentünk. A két part között libegő kötelei feszültek, a mi partunkon lévő végállomását egy épület képezte, amely lábakon állt, valószínűleg a medréből olykor kilépő folyó miatt. A libegő nem járt. A motorcsónak- kölcsönzővel szemben a túlparton olyan mecset állt, amelynek alsó része hajó alakúra lett építve. A város jellegzetes szobrát, a folyót anyaként ábrázoló művet csak a buszról láttuk, de a vízkerekekhez személyesen is elmentünk később. Reggelente és nap közben is rendre megy a tánc és a torna a folyó mentén, főleg idősebbek részvételével, mi egy társas táncos jelenetnek voltunk tanúi. A libegő végállomása mellett nagyobb placcok is elterültek, Ziling elmondta, hogy alkalmas időben rendre sárkányokat eregetnek itt. A város élte itt békés hétköznapjait, egy szürke kabátos ember a Camping biciklijét takarítgatta, egy apuka a kislányával próbált halakat kifogni egy miniatűr szákkal, valaki a sárkányát készítette föl. A muszlim fickó egyre csak követett minket, de nem szólt semmit. Aztán visszamentünk a hídhoz, és átkeltünk rajta, emberünk pedig eltűnt. Ziling telefonon beszélt az ismerősével, aki másnap az iskolai tanulmánylátogatást szervezte nekünk. Kérték az adataimat, és a látogatás célját megjelölni. Aztán este még kérte, hogy a leendő kérdéseimet is megírjam, hogy föl tudjanak készülni. A folyóparton lassan ránkesteledett. Buszra szálltunk, hogy elmenjünk Ziling édesapjához.

Ziling apjánál

Leszállván a buszról át akartunk kelni egy úttesten. Gondoltam, a forgalomtól elzárt terület pont jó is lesz, hogy megálljunk, és megvárjuk, míg a jobbról jövő, kanyarodó járművek elhaladnak. Tévedtem, egy helyijáratos busz pont a forgalomtól elzárt területre rongyolt rá, és majdnem elcsapott minket. A folyó közelében jártunk, és bementünk egy lakótelep belsejébe egy szinte teljesen sötét udvarra. Ziling apja az egyik társasház 5. emeletén lakott, az ajtó nyitva állt, csak egy függöny volt belógatva a nyílásba. Taxisofőrként dolgozott Ziling édesapja, de már nyugdíjas. Ziling anyukája nem volt otthon, a szülei ugyan formálisan egy lakásban élnek, de már elváltak, és 10 éve nem beszéltek egymással egy szót sem. Rövid és szűkszavú üdvözlést követően a papa nekilátott főzni. Bő olajon először zöldséget párolt, majd húst és gombát. A hozzávalók már föl voltak szelve, csak az elkészítés maradt hátra. Bevett mozdulatokkal gyorsan elkészült a vacsora, melyet rizzsel fogyasztottunk el a nappaliban lévő asztalon. Vacsora közben a papa tévét nézett. Váltogatta a csatornákat, de szinte mindegyiken valamilyen háborús film ment, melyen vagy a kínaiak hullottak a japánok miatt, vagy a japánok a kínaiak miatt. A japán inváziós filmek mellett még a forradalmiak mentek. Amikor az egyik filmnek vége lett, váltott a másikra. Kiment az erkélyre cigizni, aztán visszajött. A pálinkából, amit hoztam, nem ivott, mert gyógyszert szedett, így az ő véleményét nem tudtam meghallgatni róla. Összességében nem nagyon beszélgettünk. Zilinggel lepakoltuk az asztalt, bár Ziling tőle szokatlan hevességgel tiltakozott az ellen, hogy segítsek, körbenéztük a lakást, aztán távoztunk is. Azt hiszem, minden leírtam erről az estéről, ami a nagyérdeműre tartozik. A taxis hazafelé elmondta, hogy sok a gond a hiénákkal, akik lenyúlják a fuvarokat. Rendre tiltakoznak ellenük, de hasztalan.

A következő rész tartalmából:

Szupersztárrá válok egy iskolában, alkalmi testőrök védenek meg, meghívnak egy táncelőadásra, kínainak hisznek, úttörővé fogadnak, találkozok egy robottélapóval, bejárok két könyvtárat, beszélgetek a Kodály módszerről, kerekezünk vízkerekek között, látjuk Buddhát feküdni, és az aranyló várost sötétbe borulni. Az egyik legőrületesebb kínai nap leírása.