12. nap - Hangzhou IV.
2016. november 01. írta: szegedbicaj

12. nap - Hangzhou IV.

2016.06.11.

pagoda.jpg

Először néznek kínainak, reggeli egy piacon, családi gyárlátogatás, gyerekrémisztés, úszás vízben és verítékben, pagodamászás mitikus környezetben, majd hosszú menetelés a hongkongi vonatért, amelynek sikerénél semmi sem volt bizonytalanabb az út során.

Nagymama, zongzi és kutyák

nagyi.jpgA puritán konyha kicsiny asztalánál zongzit reggeliztünk. Miközben a gumiszerű, nyálkás rizst nyámmogtam, elhatároztam, hogy én ezt az ételt nem szeretem. A tanyán éltek kutyák is, a két nagyobb végig ott nyalizott a közelünkben, de másfél méternél sosem jöttek közelebb. Barátságos kutyáknak látszottak, de a távolságot megtartották, mintha tartottak volna az embertől. A távolban valami szárnyasok is mászkáltak. Volt három kiskutya is, azokat nem tudták eladni, ezért úgy tervezték, hogy kiviszik őket a mezőre, és sorsukra hagyják őket. Reggeli végeztével megjelent a 90 esztendős nagymama, kicsit nehezen mozgott, de elég céltudatosnak látszott. Odajött, és nekem szegezte a kérdést kínaiul, hogy mégis hogyan nőhettem ennyire nagyra. A fiatalok között kuncogás futott végig, majd nagymama is nevetgélni kezdett, hogy csak utána vette észre, hogy nem vagyok kínai. Zilinget kezdte kérdezgetni, hogy hogyan szedett engem össze, aztán, mikor kimentünk a kapun, mondta, hogy jöjjünk máskor is, ha erre járunk. Aztán Yanziék megrökönyödésére kitolta a kerekesszékét az úttest túloldalára, beleült, majd onnan nézte, ahogyan megnézzük a ház környékét. A földeket mindenfelé víz borította, Zhangfu később a kocsiban el is mondta, mennyire csapadékos év az idei, és hogy mostanában hol túl száraz, hol túlzottan csapadékos évek váltják egymást. És még itt nem is beszélhetünk akkora özönvízről, mint ami Dél-Kínában volt távozásom után.  A földeket itt már nem nagyon művelik a munkaerőt fölszippantotta az ipar, az emberek jól megélnek abból, maga a terület is az iparosodás útjában áll, hiszen pl. Shanghai is közel van. Yanzi megfordult a kocsival, Zhangfu bement még a laptopért, majd útra keltünk, és búcsút intettünk Yanzi nagymamájának.

Reggeli piac

piac.jpgTalán észlelték, hogy a reggeli nem aratott osztatlan sikert, ezért még bementünk a kisvároska központjába, ahol egy kifőzdében baozit reggeliztünk. Itt már kicsit érződött a mehetnék a fiatalokon, mert dolguk volt, de nem tudtunk egyből habzsolni, mert forró volt még a baozi. Reggeli után átmentünk a piacra, amin egy fedett  csarnokot kell érteni, tele zöldséggel, gyümölccsel, élő, és már nem élő hússal, vízi állatokkal, szárnyasokkal. A többiek vettek valami gyümölcsöt, ami valahogy a málna és a meggy keverékeként írható le, én meg addig lelkesen fényképeztem. Az árusok, és vásárlók pedig közben jól megbámultak, többnyire csak szemérmesen, de a gyerekek nem adtak a látszatra sem. Nem kimondottan turistalátványosság ez a hely, tehát nem sok fehér emberrel találkoztak ők valószínűleg, főleg nem a piacon.  Nem volt időm átszellemülni, annyira siettünk sajnos, így a következő pillanatban már kinn is voltunk az utcán, Yanzi pedig odajött az autóval, és fölvett minket. Út közben néha földek között haladtunk el, szinte mind vízben állt. Zhangfu szerint ez a globális fölmelegedés műve. Bár az iparosodás miatt nem mindenkit érint már ez, akinek itt földje van. Balra az egyik épületre mutatva elmondták, hogy az bizony egy csigagyár, vagyis csigákat tenyésztenek benne. Csiga-biga made in China. Ezt is megértem. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy egy másik gyár felé tartunk, aminél meg is fogunk állni.

Ruhagyár

ruha.jpgLehetne értekezéseket folytatni arról, hogy a gyenge minőségű, ám olcsó kínai ruha hogyan szorította ki a helyi termékeket, és hát Szegednek is volt egy ruhagyára, melynél a hangsúly a múlt időn van. De én sem most, sem akkor nem foglalkoztam ezzel. Illetve azért átfutott az agyamon, hogy itt dolgozik az olcsó kínai munkaerő látástól vakulásig, de amikor ott voltunk, hálistennek nem volt akkora nyüzsgés. Yanzi  szülei a ruhagyárban dolgoznak ugyanis, édesapja az irodán, ami egy nagyobb helyiség, itt közösen vannak az alkalmazottak, édesanyja pedig gyártósoron.   A negyedik emeletre lifteztünk föl, ott várt már minket Yanzi apja, odaadta Zhangfu a málnameggyet, amiből értelemszerűen meg is kínáltak minket. Az üzem csak nyugati exportra termel, az elkészült ruhák hegyekben álltak a gyártósorok mellett. Rengeteg varrógép volt, különböző termekben, férfiak és nők vegyesen dolgoztak ezeknél, de nem ültek minden gépnél. Itt is rendesen megbámultak, Ziling szerint azt gondolhatták, hogy valami nyugati megrendelő képviselője vagyok. Ha már ott voltunk, a lányok megnézegettek néhány ruhát, hogy állna rajtuk. Itt még ez sem tudott idegesíteni.

Vissza Hanghzouba

A házaspár kivitt minket a gyorsvasút állomásához, ahol aztán elbúcsúztunk egymástól. Kicsit kaotikus volt a helyzet a bejáratnál, a taxisok és a civilek tolongtak az autókkal, miközben az utasakat is igyekeztek kitenni, illetve fölvenni, csomagostól. Gyors búcsút vettünk, én pedig nem győztem hálálkodni a vendéglátásért. Ebben a bő egy napban, amit együtt töltöttünk tényleg egy kicsit a hétköznapokba láttam bele, ami kevés embernek adatik meg, főleg egy olyan úton, ami alapjában véve mégiscsak egy nagy kirándulás. Visszafelé a vonatunk 306 km/h-ra gyorsult, így röpített minket vissza pillanatok alatt Hangzhouba. Úgy számolom, hogy kb. egy Kecskemét – Szeged távot nyomhattunk le vele. Az állomásra érkezés előtt jóval bemondják, hogy hová érkezünk, és a gyors utascsere lebonyolításához megkérik az utasokat, hogy még megállás előtt kászálódjanak ki az ülésekről, és vegyék magukhoz a csomagokat. Mi is így tettünk, és a csomagokkal kiálltunk az előtérbe, ahol egy nagymama a kislány unokájával várakozott. A kislány alaposan megbámult, majd mondott valamit a nagymamájának, amitől az elnevette magát. Ziling is nevetett, majd lefordította, hogy a kislány azt mondta, hogy „Nézd, milyen klassz ember ez itt”. És ez még csak előszele volt a későbbi példátlan népszerűségemnek, de erről majd később. Hangzhouban a pályaudvaron ismét fölvettünk egy közbringát, és elbicikliztünk a szállodába.

Majdnem gyereket ölök

fiu.jpgA szállóban kipakoltunk a szobából, és levittük a holmit a recepcióra. Mielőtt azonban továbbmentünk volna, eljött az ideje, hogy Ziling megint pendrájvra és felhőbe töltse a képeket a fényképezőkről. A szálló halljában volt is két számítógép, melyek a célnak tökéletesen megfeleltek. Én is leültem egyhez, Ziling meg a másikhoz. Egyszer csak balról a fülem mellől szólalt meg valaki, mire odafordultam, és láttam, hogy egy szemüveges kisfiú az. Ez a szimpla mozdulat elég volt, hogy fölkiáltson, a szívéhez kapjon, majd zihálva és nevetgélve lerogyjon a fal melletti kanapéra. Még egy darabig csapkodta a mellkasát, és közben elmondta, hogy nagyon megijesztettem. Aztán átadtuk neki az egyik gépet, amihez leült játszani. Zilinggel meginterjúvoltuk. Kiderült, hogy a látszat ellenére már 9 éves, a közelben lakik, és a nagynénje dolgozik a szállodában. Nagyon várta már a vasárnapot, mert akkor már van iskola, és ő anélkül unatkozik. (atyaég…) Kérdeztük, mi lesz, ha nagy lesz, de azt felelte, hogy még nem tudja. A játékban, amit játszott egy csirkével kellett az őt bárdal üldöző török szakács elől elmenekülni. Aztán fogta magát, és elment, de a kulcsát a gépnél felejtette, így kicsit később visszajött. Aztán a föltöltés befejeztével elmentünk ebédelni a múltkor már meglátogatott étterembe. Mikor visszaértünk, a gyerek megint ott volt. Magunkhoz vettük az úszócuccot, és elbicikliztünk az uszodába.

Liberális uszoda

uszi.jpgAz uszoda, ahová mentünk, egy nagy, parkosított sportközpont egyik épületében helyezkedett el. Ziling elment megkeresni a bejáratot, addig én néztem egy ipsét, amint épp a kerékpárutat leválasztó korlátot sikálta. A bejárattal szemben a pénztárban tudtunk jegyet venni, amely egy elektronikus karperec képében manifesztálódott. A karperec nem volt túlgondolva, lányoknak rózsaszín, fiúknak kék, hullámos gumipánton volt egy óra-szerű jeladó, az egészet rá lehetett tenni a karra, és kész. 20 yüan letétet kellett fizetni értük. Mivel nem volt nálam úszósapka (mindenre én sem gondolhatok előre) a bejárat melletti boltban vettem egyet.  Az öltözők két oldalon nyíltak, és beléptetőkapun keresztül lehetett őket megközelíteni az karórák segítségével. Zilinggel itt elváltak útjaink. Az öltözőben mindenki meztelenül mászkált, mint pók a falon, az öltözőszekrények és a zuhanyzó között. Az épület kialakítása egyébként logikus, mármint pontosan föl voltak rá készülve, hogy a kínaiak kijátszanák a tisztasági szabályokat. Ezért aztán az öltözőből csak az egyterű  zuhanyzón keresztül lehetett eljutni a medencékhez, a kettő közti kis folyosón pedig faltól falig lábmosómedence terült el, amit pedig nem lehetett kikerülni.  A zuhanyzóban jó sokan mosakodtak körülöttem, átmásztam a vizesárkon, és már benn is voltam a medencéknél. A papucsoknak érdekes módon a lábmosó után mindjárt kitettek egy polcot. Cserébe a medencék körül csúszásmentes burkolatot fektettek le. A medence 1,2-től 1,8 méterig mélyült, és főként a sekélyebb részén tömörült a tömeg. Kevesen úsztak, annál többen beszélgettek egymással.  Bár sávokra volt osztva a medence, azokkal nem nagyon foglalkoztak a vendégek. Ziling eleinte be sem jött a vízbe, amíg én próbáltam kicsit úszkálni. Aztán, mikor ráuntam, ő is bejött, és elkezdtem tanítgatni úszni.

Mission impossible

Közben megnyitották a külső medencét, és a tömeg egy része kisebb üdvrivalgással kiszaladt a belső medencéből. Ziling elvileg fönn tud maradni a vízen, de levegőt venni nem tud, mert lesüllyed, ettől pedig megijed. Szóval megpróbáltam megtanítani levegőt venni, és úgy úszni. Mivel nem akart menni, ezért az öregnénis fejkitartós módszert is megpróbáltam, de az sem sikerült. A kartempó és a lábtempó összehangolásával is voltak bajok. A közelünkben két, 13 év körüli gyerek is tanulgatott úszni, de a mesterük módszertanára nem sikerült rájönnöm, mert magyarázott kicsit a parton, majd ült tovább, a két fiú meg játszott össze-vissza továbbra is. Bő egy órát voltunk a vízben, majd  fölöltöztünk, leadtuk az órát, és elindultunk. Aztán gyorsan mentünk, szedtünk egy biciklit, és rohantunk a közlekedési társaság ügyfélszolgálatára, hogy leadjuk a kártyákat.  Ziling simán átment a piros lámpákon, de nekem ez nem nagyon sikerült, úgyhogy várnia kellett rám. Végül nem értünk oda, az iroda már bezárt. Ziling szerint a közszolgálatban dolgozók atomóra pontossággal fejezik be a munkaidőt.  

Rendőrök akcióban

Összességében kevés helyen láttam Kínában beavatkozó rendőröket, ha a forgalomirányítást nem számítjuk. Hangzhou közlekedési morálja talán a legjobb volt a szárazföldön, még a zebrán is átengedtek sokszor. Egyszer láttam rendőröket, akik  a kerékpárúton tiltott irányban kerekezőket megállították, és visszafordították. Hoppá! A közbringa népszerűségét fémjelezi, hogy több rendőrjárőr ezeken közlekedett a városban. A tó mellett a pagodához érve pedig egy gyalogosvédő szigeten egy rendőr ordibált egy fiatalemberrel egészen kitartóan. Őszintén föl volt háborodva valamin, nagyon dühösnek tűnt, cirádás mondatokban magyarázott. Állt ott egy autó is, vezetője láthatóan úgy tűnt, mintha nem értené ezt a hosszadalmas okítást.

Az ősi, vasbeton Leifeng pagoda

leifeng.jpgZilingnek nem volt több tippje, hogy mit csináljunk délután, ezért én fölvetetettem, hogy nézzük meg az a tornyot, ami a Nyugati-tó mögött látszott. Az ötlet neki is tetszett, ezért eltekertünk a Leifeng pagodához. A pagoda egy, a tó melletti dombtetőre i.sz. 975-ben épült nyolcszög alapú, 5 emeletes torony, amely a huszadik század elejére eléggé ratyi állapotba került. Segítette a pusztulását az a legenda, miszerint az elporlasztott téglája gyógyító erejű, így a helyiek előszeretettel hordták szét. Aztán fogta magát, és 1924-ben összeroskadt. Helyén építették föl 2002-re a régies kinézetű, de új, vasbeton pagodát, amelynek alapjainál a réginek a megmaradt romjai láthatók. Ekkor lettek újra a fa részek is helyreállítva, melyek amúgy már a Ming dinasztia óta hiányoztak róla a japán kalózok ténykedése során keletkezett tűz miatt. A története itt olvasható, angolul. A pagodához mozgólépcső visz föl, benne pedig lépcsőn és lifttel lehet közlekedni. A belső terekben kiállított képek, többnyelvű interaktív monitorok vannak. A képek, domborművek mesélik el a legendát, ami a pagodához kapcsolódik. Persze a legendában uralkodó a szerelem és az erőszak is.  Az ember és a kígyó egymásba szeret, de a gonosz buddha bezárja a pagoda alá a kígyót. Ármány, küzdelem, hányás, van minden a népszerű legendában, ami elég sok történet alapját képezi. Részletesebb leírás itt van róla, meg itt, magyarul. 

Zilingnél elértem, hogy én vehessem meg a belépőt, így kommunikáltam is a pénztárossal. Fölmozgólépcsőztünk, majd az alagsorban megnéztük a régi pagoda romjait, legalábbis ami a bedobált pénzek rétegei alól kilátszott, majd fölmentünk, és megnéztük a kilátást is. Aztán lefelé gyalog jöttünk, és megnéztük a kiállított képeket, domborműveket. A pagoda tövébe leérve még elmentünk egy nyilvános WC-be, ami talán a legszebbnek bizonyult, amit láttam. Márvány falak, dísznövény, lágy zene, füstölőszag várta a látogatókat az illemhelyen. Ebben a mosdóban lettem annyira megihletett, hogy elméláztam azon, mennyire hasznos dolog is a guggolós WC. Itt most nem azokra a publikációkra gondolok, ahol kifejtik, hogy az ember anatómiájához mennyivel jobban illik, hogy guggolva végezze a dolgát. Ezekben a fülledt, meleg városokban az ember folyton izzadt valamennyire, a budin ülve még inkább befülledtnek az érintkező testrészek. Most képzeljük el, hogy a sokak által használt nyilvános WC-kben angol csészére kéne ülni, akkor nyilván papírral kéne lefedni az ülőkét, ami környezetszennyező is, nem is szabadna a csatornába dobni Kínában, de ráadásul nem is praktikus. A nyirkos bőrfelülethez ugyanis óhatatlanul odatapad a papír, majd az első mozdulásra szanaszét szakad, ami, mint tudjuk, elég kellemetlen. Van egy modernkori haszna is a guggolós változatnak, nem könnyíti meg a telefonnyomkodást székelés közben, ami a toalett vendégeinek gyorsabb cserélődését segíti.  A domb aljában bazársor terült el, a kis utcai lámpák fényében sétálva az jutott eszembe, hogy ha például a kórussal lennénk ebben a városban, akkor most itt biztos elidőznénk bámészkodással. Most viszont nem időztünk, hanem egy közeli étteremben vacsoráztunk egy roppant ízlésételen, huzat által föl-fölfújt nejlonnal leterített asztalon. El is loptuk a pálcikát a végén.

Drámai verseny, fröcsögő veríték és lihegés

dugo.jpgSzép suttyomban beesteledett tehát, és igencsak eltelt az idő. A szálloda jóval arrébb volt, pedig még el kellett oda menni a csomagokért. Fogtuk tehát a bringákat, és mint az őrültek tekertünk a városon át a tavat nyugat felől megkerülve. Mint azt említettem már, ezek a közbringák nem éppen ilyen sprintekre lettek kitalálva, 25 km/h-nál szerintem akkor sem mentünk gyorsabban, ha más füstölt a hajtókar a pörgéstől. A bringákat végül ledobtuk egy állomáson, és futva mentünk a szállodáig, ahol fölkaptuk a csomagokat. A hangzhoui klíma díjazza az ilyen testmozgást frenetikus izzadással és fulladozással. Ziling a telefonján szervezett nekünk egy Didis fuvart (a Didi a kínai Uber, olyannyira, hogy utóbbi föl is adta a versenyt vele szemben, és beleolvadt) A kocsiban már voltak más utasok is. Persze ilyekor volt a dugó, araszoltunk a csúcsforgalomban, az idő meg csak telt. Utazásunk eddigi legfeszültebb pillanatai voltak ezek, fölváltva tartottuk egymásban a lelket Zilinggel. Nagy volt a tét ugyanis, le folt foglalva a jegy a sencseni (Shenzhen) vonatra, amit, ha lekésünk, akkor itt ragadunk a városban, nincs szállásunk, borul az útiterv, szóval nagy szívás. A didis autós kirakott minket egy metróállomásnál, ahonnan a vasútállomásra metróztunk.

Szükség törvényt bont

vonatok.jpgValamiért azt hittem, hogy a millió kontroll, a jegykiadás, az valami szent dolog, de kiderült, hogy nem. Az állomáson ugyanis szédületes sprintet vágtunk le. A biztonsági ellenőrzés megvolt ugyan, de aztán nyíltak a kapuk sorban előttünk. Ziling a személyijét, az útlevelemet, és a telefonján a jegyvásárlás visszaigazolását mutogatta. Előztük a sorokat, átmentünk egy kapun, még egy másikon, amit kézzel nyitottak ki a rendes beléptetők mellett, és már nyargaltunk is le a peronra. Fröcsögött rólam a veríték, a fejem fájt a szomjúságtól. Kicsit lihegtünk a lövedékvonatokat nézve, aztán begördült a miénk is, egy kicsit még várni is kellett rá. A vonaton végig hálókocsik voltak a modern külsőhöz illő futurisztikus belső kialakítással, kivéve az utolsó kocsit, ami egy 5 üléses sorokkal megáldott termeskocsi volt. Ez lett a miénk, amelyben az éjszakát töltöttük, midőn alig 200 km/h-s sebességgel haladtunk dél felé vagy 8 óra hosszán keresztül. Nem csak én voltam vizes, hanem ugye a papucs és a törölköző is, amit próbáltam ott a lábamnál szárítgatni. Ziling sokáig volt a mosdón, közben jött a kalauz ellenőrizni. Nem nyújtottam a jegyet, és ezen ő nem is csodálkozott, elkérte az útlevelet, majd ellenőrzött az utaslistán. Ezzel rendben is voltunk. A rendszer tehát alapos, de nem elvakultan merev, van benne egyfajta rugalmasság, amiből az utasok jól jöhetnek ki. Bár a vonaton volt kulturált mosdó, közös dugalj, forróvízautomata (instant leveseknek), összességében nagyon kényelmetlen volt ez az utazás, Zilingnél összenyomódtak a málnameggyek, és a vöröses lé kifolyt a padlóra, szóval megtépázottan gubbasztottunk a helyünkön, és nem is volt nagyon alvás, de elértük a járatot, és haladtunk következő állomásunk, Hongkong felé.

A következő rész tartalmából:

Átgyaloglunk egy másik országba, ami nem is másik ország, kezünkbe veszünk 1-1 „polipot”, utazunk emeletes villamossal, pásztázó zöld lézereket nézünk, és először veszek részt olyan forgalomban, ahol a menetirány szerinti bal oldalon közlekednek a közúti járművek. (az elcseszett szegedi kerékpárutakat nem számítva)

 Hangzhou és Jiaxing képeinek albuma az összes képpel megtekinthető itt. 

A bejegyzés trackback címe:

https://csimicsajna.blog.hu/api/trackback/id/tr4811922587

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása