Szupersztárrá válok egy iskolában, alkalmi testőrök védenek meg, meghívnak egy táncelőadásra, kínainak hisznek, úttörővé fogadnak, találkozok egy robottélapóval, bejárok két könyvtárat, beszélgetek a Kodály módszerről, kerekezünk vízkerekek között, látjuk az aranyló várost sötétbe borulni. Az egyik legőrületesebb kínai nap leírása.

Lehet szép, napos délelőtt

Aki ismer, tudja, hogy sosem vártam az iskolát. Sem az óvodában, sem később, a nyári szünetekben nem siettettem igazán az időt. Nos, ezúttal sem, de azért már vártam a mai napot, mert kíváncsi voltam. Megint kutyafuttában reggeliztünk, mert késésben voltunk, és ezen a dugó sem segített. 10-re kellett volna odaérni, de kb. fél órát késtünk, pedig taxival jöttünk. A taxis, miután beszálltunk, bevallotta, hogy amíg Zilingnek meg nem szólaltam, azt hitte, hogy kínai vagyok. Bizony, kínainak néztek. Igaz, már eltöltöttem pár hetet itt, sok rizst is ettem, de azért ettől leesett az állam, mert nem gondoltam, hogy kínainak néznék ki. Sofőrünk azonban elmagyarázta, hogy itt, nyugatabbra már megfordulnak emberek, akik nem úgy néznek ki, mint a keleti országfélben lakók. Ziling később mutatott embereket, akik Nyugat-Kínából valók voltak, én meg jól megnéztem őket, és bár tényleg mások voltak, mint a keletre élő népcsoportok, azért magamat semmiképp sem tévesztettem volna össze velük. Na mindegy, jót kuncogtam magamban, hogy végülis van olyan Kínában, akinek a szemében megszólalásig hasonlítok egy kínaira.

Az iskolabejáratot egy mellékutcában találtuk, a porta helyett itt is miniatűr rendőrőrs állt a kapu mellett.  Az 1934-ben alapított Tongweilu Általános Iskolába érkeztünk, és jeleztük a bejáratnál ezt a tényt. Kisvártatva megjelent az iskola igazgatója, és a tanárnő, aki kísérőnk volt a látogatás alatt. Rendkívül szívélyesen fogadtak, remélték, hogy tetszeni fog, majd rövid bájolgás után igazgató úr kimentette magát azzal, hogy értekezlete van. Így a fiatal, mint kiderült, ének-zene tanárnővel maradtunk hármasban, és a puha és ruganyos, talán rekortán borítású, zöld, illetve a futópályán narancs színű, udvaron át megcéloztuk az épületet. Közben máris dőlni kezdett az információ.

A rendszer

Az általános iskola 6 osztályos Kínában, ezt egy 3 éves „középiskola” majd egy 3 éves „gimnázium” vagy felső középiskola követi. Az iskola, amiben jártunk egy 6 osztályos általános iskola, mindegyik évfolyamon 4 osztállyal, egy osztályban legalább 40-60 tanulóval.  Összességében 1600 diákjuk van a tanárnő elbeszélése szerint. A tanítási órák 40 percesek, közöttük 10 perc a szünet, a második szünet után van egy 30 perces nagyszünet. Délben mindenki elmehet haza enni, majd aztán vissza kell menni az iskolába 2, vagy fél 3-ra, mert délután is órák vannak estig. A diákoknak nincs menza az iskolában, de a tanároknak van egy étkező. Az udvaron épp testnevelés órákra készülődtek. Az egyenruha itt nem követelmény, a gyerekek a rendes, iskolába járós hétköznapi öltözetben vettek részt az órán, egyedül az úttörőnyakkendő számított majdnem mindegyikükben közösnek.

Lépcsőről lépcsőre

A bejárattal szemben indult fölfelé a lépcső, körülötte színes polcokon máris könyvek sorakoztak. A lépcsőnél kapásból föltűnt, hogy középen ketté van osztva, hogy a föl-és a le irány ne keveredjen. Az osztálytermek neve az ajtók melletti kék táblákon lett föltüntetve kínaiul és angolul is (!) Elhaladtunk egy mosdónak kinéző helyiség mellett, ami azonban nem rendelkezett fallal a folyosó felé. Talán látszott rajtam a meglepettség, mert a tanárnő gyorsan elmondta, hogy ez a takarítószertár. A gyerekek ugyanis maguk takarítják az osztálytermeket, az eszközöket pedig itt tárolják, minden osztálynak van egy kis „kutricája”. Tornaterem nincs, jó időben az udvaron, rossz időben az osztályteremben zajlanak a testnevelés órák. A fölsőbb emeletek egyikén egy nagyon nagy konferenciatermet mutatott meg kísérőnk, amit tanórákra, iskolai rendezvényekre igénybe lehet venni, értekezleteket is tartanak benne.

Könyvtár és robottélapó

A másik érdekes hely, amit megnéztünk, az iskolai könyvtár, amelybe kicsit félve vitt be a tanárnő, mert a könyvtáros nem volt ott. A bejárattól balra a kölcsönzőpult állt, rajta számítógép, vonalkódolvasóval. A pult mögött húzódott a folyóiratos polc. A helyiség elég szellősnek hatott, a polcok nem értek a mennyezetig, és számítógépből is tettek be jó szép számmal, az egyik polc tövében valamiért játékok sorakoztak a padlón. Nem sokáig maradtunk, csak gyorsan lőttem pár fényképet, de könyvtáros hiányában az idegenvezetés elmaradt. Szinte látom megcsillanni a csalódott könnycseppeket a könyvtáros olvasók szemében, de kérem őket, érjék be ennyivel, mivel mást úgysem tehetnek. Na jó, kísérőnk azt azért elmondta, hogy a könyvtár időbeosztás alapján működik, vagyis meg van szabva, hogy az adott osztályok tagjai mikor mehetnek a könyvtárba, elkerülendő a hatalmas tumultusokat. A legfölső szinten egy kvázi klubhelyiséget rendeztek be konzultációs szoba néven, ahol a gyerekek pihenhetnek, kikapcsolódhatnak, és levezethetik a fölös energiáikat. A fényjárta szobában relaxfotel, agressziólevezető boxbábu, és egy ölelgető, bátorító robottélapó várja a kis kuncsaftokat. A szobában egy alkalmazott is dolgozik, mintegy iskolapszichológusként, akihez a diákok probléma esetén fordulhatnak. E hölgy elmondta, hogy eddig még kevés diák jött a szobába, de az is igaz, hogy még csak nem régen alakították ki. (nyilván nem uniós projekt volt, hehe) A konzultációs szoba előtt egy nagy fát formáltak a falra ragasztott, pillangó alakú cetlik, melyeken az iskolába járó gyerekek jövőre vonatkozó álmai, vágyai szerepeltek. A szobától balra nyílt a tetőn elterülő zöldségeskert, ahol a diákok a növényekkel és termesztésükkel ismerkedhettek. Legutóbb spenótot vetettek. A beérett termést szétosztják a diákok egymás között, és elviszik haza. A legtöbb terem, amiben nem volt óra, be volt zárva, ezért nem nagyon nézegettünk be ilyenekbe, de benéztünk két olyan terembe is, amiben épp ment az óra.

Welcome to China!

Az egyik teremnél már a folyosón tudni lehetett, hogy mi folyik odabenn, merthogy épp „afrikai dob” órát tartottak, ami abból állt a felszínes szemlélőnek, hogy egy rakás gyerek ült benn a teremben és egy adott ritmust ismételgetve dobolt, velük szemben meg egy másik rakás gyerek ült, aki ezt nézte és hallgatta. Amikor beléptünk, persze lassan kiestek a ritmusból, és vadul integetni kezdtek. Látni lehetett, ahogy, mint egy hullám, végigfut rajtuk az izgatottság. Egy szokásos meleg nyári nap, monoton dobolás, erre ott egy szőrös, igen magas fehér ember. Aztán újrakezdték a dobolást, de néhányan a nézők közül még utána is integettek. A folyosóra visszatérve a tanárnő elmondta, hogy az iskolának van kórusa is, ő azonban az iskolai zenekart vezeti. Az éneket a Kodály-módszerrel, és egy másik rendszerben is tanítják. Betértünk egy másik terembe is, amelynek ajtaját nyitva találtuk, és melyben több, mint 60, 3. osztályos gyerek ült a padokban. Nem tudom milyen óra zajlott, de természetesen egyből megakadt, mert hirtelen minden tekintet ránk szegeződött. Aztán az órát tartó tanárnéni kérdezgetni kezdte a diákokat, akik magasra nyújtott kézzel jelentkeztek. Még zajlott kicsit az interakció, majd hirtelen elkiáltották magukat egyszerre, angolul, hogy „Welcome to China”.

Gyertyaállás és kóstolgatás

Az épület körbenézését követően kimentünk az udvarra, ahol három osztály tartott testnevelésórát. A kijárattól balra egészen kicsik tornázgattak, majdnem szemben az ajtóval olyan tíz év körüliek, jobbra pedig kicsit idősebbek, kb. hatodikosok, akik a bemelegítést követően futni kezdtek. Mi a középső, hozzánk legközelebb eső csoportosuláshoz lézengtünk oda, amely sugár alakba rendeződött oszlopokat alkotott. Középre épp a szivacsokat hozták, mert a gyertyaállást kezdték gyakorolni. Innentől fogva furcsán megoszlott a figyelem az óra és közöttünk, ami az órát tartó tanárt láthatóan nem zavarta, folytatta a mutogatást. Aki nem akart tornázni, az félreállt egy árnyékos helyre, és pihent. Néhányan egyből körbeálltak minket, és szólongatni kezdtek. A felnőttek szégyenlőssége a gyerekeken még nem érződik, nagyon kíváncsiak, és ezt nem is rejtegetik. Megjegyezték, hogy milyen magas vagyok, és kérdezték, hogy honnan jöttem. Magyarországot nem tudták hová tenni. Az egyik kisfiú szebben beszélt angolul, vele váltottunk pár szót, végletesen sablonos dolgokról. Egy másik fiú odaszólt, hogy „you are handsome!”, majd nevetgélve elszaladt, elbújt az egyik társa mögött, akivel ugrándozva megbeszélték a hőstettet. Bár a tanár utasításait követték, és haladt az óra, a sorban hátul állók le nem vették rólunk a szemüket. Folyamatosan több tucat szempár leste minden mozdulatunkat. Utána elkövettem egy hibát, elővettem a telefont szelfire. Ezzel gyakorlatilag kenyérmorzsává váltam az aranyhalak között. A környéken állók hangos ovációval lerohantak, „oáóóóó” – mondták, és mindenki szerepelni akart a képen. Némelyik kis lator nem átallott a kezemet is maga felé húzni, hogy a telefon felé forduljon. Ebből aztán csapnivaló képek lettek, alig készült néhány használható alkotás. A nagy roham után visszatértek a testnevelés órához.

Erőszakos szeretet áldozata leszek, de megmentenek

Az árnyék felé vettük az irányt, a fák alatt padokra lehetett ülni. Nem jutottunk el azonban odáig, mert a másik osztályból odajött egy fiú, és minden előzmény nélkül ölelgetni kezdett, majd ütögetett. Leültünk a padra, ahol aztán fölfedezte a karomon a szőrt, és azt kezdte el rángatni. Válaszul meghúztam a haját, ami nem törte le a lelkesedését, és cibált tovább. Ezeket a kommunikációs kezdeményezéseket kevésbé tudtam be a kulturális különbségeknek, inkább valószínűsítettem, hogy valamilyen sajátos nevelési igényű lehetett a srác, de ez a téma nem lett kibeszélve, mert a minket kísérő tanárnéni nagyon aggódni kezdett értem, és fölhatalmazott néhány erősebb fiút, hogy szereljék le a rámenős társukat. Mindez pillanatok alatt történt, a kissrác ellenállt egy darabig, de a társai aztán - komolyabb erőszak nélkül - elrángatták. Ezt követően megmentőim ültek körénk, köztük egy csíkos pólós kisfiúval, aki végig ott maradt mellettem, majd meglepő gyorsasággal gyülekezett a tömeg. Hirtelen azon kaptam magam, hogy egy rajongóhad közepén vagyok, és sütkérezek a népszerűségben.

Beszélgetés a gyerekekkel

Számomra észrevétlenül egyeztethettek a hangzavarban, mert megint egyszerre kiáltották, hogy „Welcome to China!”. Kérdezték, hogy hogy tetszik Kína, mondtam, hogy nagyon szép ország. Mivel körzetesítés működik (az iskola fenntartója is a kerület) teljesen értelmetlen volt a kérdésem, hogy mind a városban laknak-e, de igennel feleltek, csakúgy, mint arra a kérdésre, hogy szeretik-e ezt a várost. Volt egy vezérfonal, amely mentén elmondtam, hogy honnan jöttem. Közben 1-2 kérdést bekiabáltak néha. Pl. egy kislány megkérdezte, hogy hány éves vagyok, majd egyből el is bújt a tömegben, és egy másik kislánnyal kezdték egymást ölelgetni boldogan, hogy kérdeztek a külfölditől. Megkérdezték a nevemet is, gondoltam ezt nem cifrázom túl, mondtam, hogy Iminek szólathatnak, mire egyből csacsogni kezdtek egymás között, és megállapították, hogy ez nagyon hasonlít egy kínai kifejezéshez, ami azt jelenti, hogy bölcs. (ezen persze jót derültem magamban). Rákérdeztek az angol nevemre is, de bevallottam, hogy nekem olyanom nincs, csak a magyar van. Olyan sokan gyűltek már körénk, hogy nem bírtam őket követni.  A nevek kapcsán elmondtam, hogy mi ugyanúgy a csaláédi névvel kezdve írjuk a neveket, mint Kínában. Mint minden mondatomat, ezt is egységes és hangos „oáóóóó” kiáltás követte hallgatóságom részéről. Előszedtem a Jiaxingben kitárgyalt teóriát is, hogy a magyarok ősei Belső-Ázsiából, talán épp Kínából indultak nyugatra. A gyerekek lenyűgözve itták a szavaimat. Közben a kisebb gyerekek hosszú, tömött sorokban, osztályonként elindultak az iskolából a kijárat felé, mert mentek a déli szünetre. A mellettem ülő csíkos pólós gyerek a számítógépes játékokról kezdett faggatni, de ezen a számomra ingoványos területen én egyedül az Angry Birdsre tudtam hagyatkozni. Említettem, hogy öcsém foglalkozik ilyesmivel. Hatalmas volt a zűrzavar, egyik kis szemüveges gyerek kimondta a Star Wars nevét, mire erre mondtam, hogy igen, ettől rettentően büszke, vagy boldog lett, és valamiért vadul mutogatott magára.

Fülsiketítő fényképek

Gondoltam, hogy ezt a pillanatot meg kellene örökíteni az utókor számára, ezért elővettem a telefont megint. A lézengő, ugrálgató gyereksereg erre hirtelen körénk összpontosult. Mikor fölfedezték, hogy videózok, hatalmas hangzavar támadt, mindenki szeretett volna szerepelni a felvételen. A csíkos pólós srác bemászott az ölembe, mígnem az irigy társai kirángatták. Közben majd’ kiszúrták a szememet a „V” alakot formázó ujjakkal. Ez a fajta szertelen örömtombolás az, amit a nyugati világban valahogy nem tudok elképzelni. Lehet, hogy lenne ilyen, ha pl. valami amerikai filmsztár jelenne meg egy iskolában, de hogy egy szimpla fickó miatt, aki kicsit máshogy néz ki, mint a megszokott? Végül sikerült a társaságot megzabolázni egy nagy, közös csoportkép tervével. Be is rendeződtünk, de amikor jött a csíz, akkor egyszercsak mindenki fölugrált, és kiáltott nagyokat, hogy jobban látszódjon a képen. Vagy 60 gyerekből tört ki a kiáltás fölugrás közben minden kísérletnél, a decibelektől csak úgy csöngött a fülem. Ezeknél a képeknél én alig látszom a padon, pedig aztán még föl is álltam. Végül ezek a gyerekek is elindultak a déli szünetre, annyian nyüzsögtek az udvaron, hogy hirtelen szem elől tévesztettem őket, és már nem is láttam újra. A tanárnő elmondta, hogy ezek ötödikesek voltak, 12 évesek. Az udvaron osztályonként gyülekeztek a tanulók, majd kivonultak az iskolából. Néhány utcányit még együtt mentek, aztán szétszéledtek. Én teljesen extázisba kerültem a hirtelen jött sztárságomtól, pedig már vége is lett. Udvariasan elköszöntünk a tanárnőtől, majd az elvonuló osztályok közötti résben elhagytuk az iskolát. Látva a benti feltételeket, meg a kis rendőrirodát a porta helyén, megjegyeztem Zilingnek, hogy itt, úgy látszik, komolyan veszik az iskolát. Erre csak annyit felelt, hogy persze, hiszen ez nagyon fontos dolog. 

Kártyához jutunk, de milyen áron

Végül a közlekedési cég egy másik, dög unalom, lyuk-szerű irodájában szereztünk közlekedési kártyát, ami használható a tömegközlekedési eszközökön és a közösségi kerékpárokhoz is. Nagyon vigyáznak a kártyára, egy brutális, sehova sem elrakható műanyag tokba teszik őket. Szokatlanul magas, 300 yüanos, vagyis kb. 12.000,- Ft-os letétet kell fizetnünk érte, és csak akkor váltják őket vissza, ha hozzá az eredeti útlevelünket bemutatjuk. Érzésem szerintem nem használtuk ki a kártya árát, ez tehát egy hülye rendszer, mondjuk ki. Egy forgalmas, sok sávos út melletti kis étteremben fogyasztottuk el ebédünket, melyben pl. a harcoshalat nem túl EU-konform módon egy kis gömbakváriumban tartották, az étel viszont rendben lévőnek bizonyult.

Tartományi könyvtár

A könyvtárhoz elég hosszú utat kellett megtennünk az elbűvölő forgalomban. A közlekedés itt talán még őrültebb, mint keleten, az úttest széle gyakran nem állapítható meg pontosan, motorral és biciklivel simán mennek a menetirány szerinti bal szélen is. A muszlim vallású kisebbségek aránya itt már magasabb, a város több pontján találkozhatunk mecsetekkel, bár ezek építészetileg meglehetősen eltérnek a közel-keletiektől. Szerettem volna videózni út közben, de a hullámokban rámtörő halálfélelem miatt ezt mellőztem, csak néhány képet lőttem sebtében, bízva abban, hogy épp egy pár másodperces nyugis időszakot fogtam ki.

A tartományi könyvtár, mint azt már írtam, nagyon közel van Zilingékhez, Ziling az unokatestvérével gyakran járt ide elbújni a világ és a tanulás elől. Az összállami paranoiának hála a könyvtár bejáratánál is át kell esni egy biztonsági ellenőrzésen. Ezt már az alkalmazottak sem tudják komolyan venni, mert nem ellenőriztek túlságosan szigorúan. Az előcsarnokban a bejárattal szemben egy hatalmas dombormű fogadott minket, amely alulról fölfelé haladva mutatta be a kínai írásbeliség történetét a kezdetleges írásjegyektől kezdve a digitális írásig. A fölszinten találtuk még a nagy tanulótermet és az a pultot, ahol a kölcsönzőkártyákat lehetett intézni, valamint a szekrényeket, ahová a táskákat, csomagokat betehettük. A szekrény a zárásakor adott egy kis cetlit, amivel majd távozás előtt kinyitván az ajtót visszakaphattuk a táskánkat. Emeletről emeletre haladtunk, elsőként az idegen nyelvű folyóiratokhoz néztünk be. Angol, orosz és japán nyelvű írásokat találtunk, némelyikbe bele is olvastam, nem voltak nagyon frissek. Néhány kölcsönzőhelyiséget is megnéztünk. Maga a kölcsönzés egy könyveken lévő kódot olvasni tudó automatával, és az olvasóknál lévő kártyával automatikusan történik, de azért ott van egy pult is, benne a könyvtárossal. A folyosókon elektronikus katalógusgépek sorakoztak, valamint láttunk néhány érintőképernyős elektronikus könyvterminált is, melyeken egyrészt olvasni is lehetett könyveket, másrészt mobiltelefon segítségével le is lehetett őket tölteni. Összességében elég modern benyomást keltett bennünk az intézmény, érintőképernyős könyv, ingyenes wifi, automaták, olyan eszközök, amiket én még magyar könyvtárban még nem láttam.

Nyakkendő

Eszembe ötlött, hogy ha már itt vagyok, egy elvileg kommunista országban, beszerzek egy úttörőnyakkendőt, amit itt csomóan hordanak. A magyarországi úttörőmozgalom résztvevőinek beszámolói alapján mindig irigykedve néztem azokra, akik még élesben viselhettek ilyen nyakkendőt. Noha én is népköztársaság szülötte vagyok, de csak a tiszteletbeli kisdobosi pozícióig jutottam, a mintamókus és társai már csak a lelkes visszaemlékezésekből ismerősek. Ziling egykori iskolájánál, ahol már egyszer jártunk, a bejárattal szemben bújt meg egy kis vegyesbolt, persze főként gyerekekre specializálva az árukészletét, így úttörőnyakkendőt is lehetett kapni, mindössze 40,- Ft-ért. Erre tekintettel gyorsan vettem is párat. Ekkor még nem sejtettem, hogy újfent kíváncsi szempárok követik minden mozdulatunkat.

Rajongó kislányok

Néhány kislány gyűlt körénk zöld egyenruhájában. Mindegyikük egy-egy dobozt tartott a kezében, ezek, mint kiderült az aznapi táncórájukon használt cipőket rejtették magukban. Kezdésnek rögtön meg is invitáltak a másnapi táncelőadásukra. Sajnos nem tudtam őket a jelenlétemmel bíztatni, mint hogy azzal sem, hogy másnap is erre járok, hiszen már másnap este utaztunk is vissza Pekingbe. Egyre többen gyűltek körénk, mikor látták, hogy esemény van. A lányok iszonyú lelkesek voltak, hogy mennyire jó az angolom (csak mertem beszélni a megmaradt tudásommal), és kijelentették, hogy most roppantul motiváltnak érzik magukat, hogy angolul tanuljanak. Érdeklődtek a Ziling és köztem fönnálló viszonyról, majd az egyik kislány, meglátva, hogy mit vettem, nekem adta az úttörőnyakkendőjét. Ennek anyaga jobb volt, mint a kis műszálasnak, amit vettem. Vissza akartam utasítani azzal, hogy akkor neki nem lesz, és mi lesz ebből, de megnyugtatott azzal, hogy még van neki otthon egy csomó. Ezt követően összeálltunk a kemény maggal egy közös fényképre. Egyiküknek eszébe jutott, hogy elkéri a Wechat elérhetőségemet. Erre aztán az összes kiscsaj meg akarta kapni, ott tolongtak, és jobb híján a cipősdobozukra íratták Zilinggel. Végül csak egyik kislány vett föl ismerősnek, és ő még néhány napig írogatott néhány angol tőmondatot, én válaszoltam, elküldte a táncfellépésükön készült képeket, de aztán nem írt többet. Az úttörőnyakkendő innentől kezdve a nyakamban maradt, mert elfelejtettem levenni, aztán pedig, látva az emberek reakcióit, direkt fönn hagytam.

Kerekezés a Sárga-folyó mentén

Zilingék kerületétől közbringára pattantunk, és a folyóhoz indultunk Lanzhou tébolyult közlekedésében. Itt tényleg van minden, dudálás, tolakodás, meredek helyzetek. Ezúttal sem mertem videózni menet közben. A folyóparton haladtunk egy darabig párhuzamosan a folyóval, majd egy, a part mellett lévő parkban álltunk meg. Magukhoz láncoltuk a bringákat, és bementünk a parkba. Lanzhouban évszázadok óta kihasználják a nagy esésű folyó vízenergiáját. Az 1500-as években ideköltözött egy Duan Xu nevű hapsi, aki a vízkerekek működés elvét tökéletesítette. Az igencsak impozáns méretű vízkerekeken lapátok helyett ferde csövek vannak, amelyeknél fogva a víz forgatja a szerkezetet, és azon keresztül a malmot, azonban a csövek ki is emelik a vizet, majd azt egy kiépített vályúba öntve eljuttatják bárhova a környéken. Annak idején ilyen kerekekkel volt tele a folyópart Lanzhounál, 1952-ben pl. még 252 kerék sorakozott a két parton, mára már jóval kevesebb van, viszont cserébe több működik is. A vízkerekek működési elvét, és más vízfölhasználási technológiákat kisebb játékok mutattak be a parkban. Sajnos ezek egy része már nem működött, megrongálódott, elhasználódott. Néhány vállalkozó szellemű parklátogató fickó megpróbált egy vízkiemelő futószalagot megjavítani, és sikerült is nekik, de az eredmény a kipróbálás közben nem bizonyult tartósnak. A park többi részében szobrok sorakoztak, amelyek a helyi, hagyományos mesterségek űzőit mutatták be, köztük több muszlim kisebbségit. Itt, úgy látszik, a képi ábrázolással nincs gond. Mikor visszamentünk a bringákhoz, a folyó felől néhány viharos széllökés érkezett, finom porral behintve a várost.

Fehér pagoda, okádék napernyők és szép orr

Visszatekerünk a vashídhoz, és az ott lévő dokkolónál letettük a közbringákat. A célunk a Fehér pagoda-hegy volt, amely a híd után egyből magasodott a folyó túlpartján. A hegyre lépcsőkön mehettünk föl, sok kisebb pavilon között, egy buddhista templom érintésével. A hegy tetején állt az a fehér pagodatorony, amiről a magaslat a nevét kapta.  Midőn a lépcsősoron haladtunk fölfelé, egy szemből érkező fickó odaszólt hozzánk valamit, majd megállás nélkül ment tovább. Ziling derűsen fordította, hogy az illető csak megjegyezte, hogy milyen szép az orrom.  Jó ég, mi jöhet még ezek után? – gondoltam. A pagoda előtt egy kétszintes ház állott, fölmentünk az emeleti teraszra, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a városra. Az ereszkedő Nap fénye megcsillant a befújt homokszemeken, ezért tényleg aranyban úszott a város. Lanzhout emiatt a jelenség miatt aranyvárosnak is becézik. Szürkület alatt és a kék órában elvonultunk Zilinggel a fehér pagoda mögötti kolostor egy eldugott zugába, és beszélgettünk, többnyire. Közben a padoga körül ismeretlen tettesek drónt röptettek. A hanghatáshoz még hozzáadtak a sarlósfecskék, amelyek minden ilyen jellegű épületegyüttesbe befészkeltek, ide is. Mikor beesteledett, kimentünk megint a teraszra, és végignéztünk a vibráló városon, a szinte pont a lábunk alól induló vashídon. Jött egy szerzetes, és elkezdte elpakolni a füstölőket a kolostor közepén lévő, két, elképesztően gusztustalan napernyő alá. Lefelé azon reflektorok fényében haladtunk, amelyek a fák lombkoronáját kékes és zöldes fényekkel világították meg alulról. Az egyik „minaret” félholdjával megpróbáltam összekombinálni a teliholdat egy fotó erejéig, de nem sikerült. Visszafelé átkeltünk a díszkivilágított öreg hídon, amelyen éppen egy kisebb csapat montis készült átkelni. Biztos valamilyen esti közös bringázásra mentek. Az egyik nőn érdekes módon olyan bringás mez volt, amelynek hátsó részén egy szlovák zászló futott végig, címerrel.

Nemzetiségi politika és Göncöl

Elég sok muzulmán vallásút láttam a városban, akiket leginkább fejviseletükről lehetett megismerni. A vallási kisebbség jobbára nemzetiségi kisebbséget is jelent itt. Kérdeztem Zilinget, hogy nem okoz-e ez a tény némi feszültséget, gondolva arra, hogy nyugatabbra akad 1-2 merénylet is. Ziling elmondta, hogy az Ő városukban ilyen nincs. Nem voltam rest olyan kényes témákra is rátérni, mint pl. Tibetére. Tibetbe egyébként turista csak külön engedéllyel mehet. Kicsit cukkoltam Zilinget azzal, hogy voltaképpen Kína elég nagy, minek neki ekkora terület, mint pl. Tibet, ami csak csupa hegy, szikla. A nyugati kisebbségek is, miért nem élhetnek saját államukban. A válasz viszont meglepett. Ziling szerint Kína jót tesz ezeknek a népeknek, mert ők, saját maguk, nem lennének képesek létrehozni egy jól működő államot. Jah, hát mondom, ez nem is tud kiderülni, valószínűleg. A hídfőből még elmentünk egy, a folyóparton lévő szánalmasan kicsi nyilvános budiba, amit voltaképpen egy konténerben rendeztek be. Aztán míg Ziling a telefonon beszélt az unokatestvérével, aki sértettségének adott hangot, amiért velem nem találkozott, én az eget kémleltem. Bár Ziling azt mondta Szegeden, hogy az ő városukból nem látszanak a csillagok, azért a zenit közelében látszott néhány, és ki tudtam venni a Göncöl szereket is. De kb. ennyi tényleg az éjszakai égbolt látványa. Egy kis étteremben vacsoráztunk a már lassan záró vendéglátóhelyek közül választva egyet. Távozáskor megpróbáltunk kártyával fizetni, de elromlott a terminál, ezért Ziling elment egy automatához készpénzért, engem pedig otthagyott zálognak. Hazafelé nehéz volt taxit fogni, mert a szórakozó fiatalok csapatostól mozogtak a városban. Végül javasoltam, hogy álljunk előre, ezért odébbsétáltunk kicsit, és így tudtunk is fogni egy taxist, aki majdnem fölvett még valakit később. A taxisofőr elmondta, hogy az elmúlt öt hónapban nem volt balesete, olyan pedig, amit ő okozott volna, még egyáltalán nem történt sohasem. A kocsik sérüléseit azonban egyből ki szokták javítani, hogy az utasokban, akik a taxira néznek, jó benyomást keltsenek.Ez a fajta igényesség kellemes meglepetésként hatott, mint oly sok minden ebben az országban.

A következő rész tartalmából:

Utazunk a világ legocsmányabb autóbuszain, látjuk Buddhát feküdni, ősi szimbólumokon lépkedünk, kutyapiacon nézegetjük az ebeket, aztán egyet meg is eszünk, na jó, nem is. Este egy hálóvagonban elhagyjuk Lanzhou városát.