Falusi bézé tempójával csorgó szuperexpressz, bal oldali közlekedés, rengeteg kendős nő az utcán, dögletes meleg, pára, vad légkondik, Bud Spencer és emeletes villamos, megérkezünk Kína talán leginkább világvárosias metropoliszába, megannyi filmforgatás helyszínére, az egykori brit gyarmatra… az autonóm Hongkongba.

Halszagú ébresztő

Igazából persze nem érződött semmilyen halszag, csak láttuk, hogy halgazdaságok között vánszorog vonatunk a hajnali szürkeségben. Ólomszínű felhők vánszorogtak mellettünk, bőségesen ontva az esőt magukból. A kijelző szerint vonatunk legfeljebb 40 km/h-val vánszorgott, amit a kedvezőtlen időjárási körülményekkel, nevesül a rendkívüli mennyiségű esővel magyaráztak. Végül késtünk is 40 percet. Ettől egy japán közlekedési miniszter már harakirizett volna, de én mégsem bántam, hogy ügyeltek a biztonságra, elvégre hall az ember rémtörténeteket arról, hogy Kínában képesek a biztonsági előírásokat zárójelbe tenni. A gyorsvasútnál nem volt ilyen, minden pedánsan és szabályszerűen zajlott. Sencsen városában az északi pályaudvaron szálltunk le. A város két dologról biztosan nevezetes számomra, az egyik, hogy itt lehet átkelni Hongkongba, a másik, hogy innen származik Dzsitien, aki azóta már Ausztráliában él, de 2012-ben Szegeden töltött néhány hónapot, és a Tisza Parti Általános Iskolában tanított angolt. Ő, és Ziling is jött velünk, amikor kibicikliztünk Tiszaszigetre és Térvárra, és a srác egészen félelmetes tempóval tanulta a magyart, az út elején rákérdezett szavakra, és közben pedig már nyelvtanilag helyes mondatokat alkotott belőlük. Magyarul énekelte el a Szomorú vasárnapot. Szóval ebből a városból származott, ami viszont nem tartozott a megtekintendő helyek közé.

Futian checkpoint

A sencseni metróval mentünk a Futian checkpoint nevű helyre, ahol át lehetett kelni Hongkong területére. A metró iszonyúan tele volt, megszámoltam, hogy csak a két, szemközti ajtó között 40 ember zsúfolódott össze, és a hosszú szerelvény végig feketéllett az emberektől. A szolgáltatást itt nem kártya alakú jegyekkel, hanem kör alakú műanyag zsetonokkal lehetett igénybe venni. A határon egy méretes terminálon kelhettünk át. Az épület előtt számos turistacsoport gyülekezett, pezsgett az élet, egy kordon mögött idősebb emberek Tai Chiztak. Még a szárazföldi oldalon megvettük az Octopus kártyát, amely a hongkongi közlekedési kártya, igénybe vehető vele az összes közösségi közlekedési eszköz, beleértve a menetrendszerinti kompjáratokat, de nem beleértve a siklót. Pénzt is kellett váltani, mert Hongkongban a hongkongi dollárt használják fizetőeszközül. Bár Hongkong Kína része, miután  1997-ben visszaadták a britek, de különleges autonómiát élvez. Ezért, ha valaki át kíván kelni Hongkongba, az olyan, mintha elhagyná Kínát. Ez a kínai vízumügyintézésnél is lényeges volt, mert a kérelmen kétszeri belépést kellett megjelölni, mivel Hongkongból visszatérve ismét beléptem Kínába. Különös helyzetet okozott az is, hogy a külföldieknek, mint pl. a magyaroknak nem kell vízum Hongkongba, míg a szárazföldi Kínába kell, a kínaiaknak viszont kell vízum Hongkongba, így a belépés nem azonos adminisztrációt igényelt a határon. Én kitöltöttem a szokásos kilépőkártyát a szárazföldön, majd egy belépőt Hongkongban, de Zilingnek másfajta papírt kellett kitöltenie. Így a szárazföldi kijelentkezés után a kapu mögött ragadtam, míg Ziling megint sorba kellett, hogy álljon az újonnan kitöltött papírral. Elég vontatottan haladt tehát az átkelés, még jó, hogy előtte elmentem WC-re. Végül egy hídon keltük át Hongkongba. A híd zárt tér, voltaképpen egy épület volt, a határon instant kerítéssel, minden eshetőségre. Alattunk víz terült el, melynek partján kerítés, szögesdrót és számos őrtorony magasodott. Hongkongba érve megváltozott a táblák színe, az egyenruhák is kicsit másmilyennek bizonyultak. Az egyik egyenruhás azzal kezdett, hogy Ziling elé lépett, és egy „fejbelövős” hőmérővel megmérte, nem lázas-e. Minderre a kiírások szerint a Zika-láz miatt volt szükség. Végül kitöltöttem a belépőcetlit, amit aztán vissza is adtak. Hongkongba nem csak én vágytam, de Ziling is, hiszen még ő sem járt itt, viszont csomószor látta már filmekben. Ebből a városból származott 2 éve az egyik szegedi AFS cserediák, Rochelle, és egy másik, Yee Fai, alias Hugo. Innen származik Bruce Lee és Sammo Hung is, Ebben a városban játszódnak Jackie Chan filmei, és itt nyomozott a kábítószerkereskedők után Piedone, azaz Bud Spencer. A filmzenét  többször meghallgattam, amíg a „városállam” területén tartózkodtunk. Sokszor nézegettem otthon utcaképeket is a Google térképén, némelyiket le is töltöttem képernyőháttérnek. És most ott volt, a maga teljes valóságában. (ünnepélyes sóhaj) És újra működött a Google és a Facebook, merthogy a nagy kínai tűzfal itt nem tiltja le ezeket.

Hongkong

A határátkelőtől könnyűvasút, vagy HÉV visz be a városba, amely belsőre majdnem egyezik egy metrókocsival, kivéve az első osztályú szakaszt, ahol 2x2 ülések vannak, és elvileg csönd. A HÉV-nek kevesebb megállója van, mint egy metrónak, és többnyire felszínen megy, de vannak alagútjai is, felsővezetékből szerzi az áramot, az állomásokon nincs peronfal. A jegy rá ugyanaz az OCTOPUS nevű mágneskártya, ami a többi közösségi közlekedési eszközre is. Hongkongban nincsenek ellenőrzőpontok, ellentétben a szárazföldi Kínával. A vasúttal mentünk be tehát a városba, toronyházak, erdők, vízesések váltogatták egymást. Hongkong  területe kb. kétszer akkora, mint Budapesté, de kb. 7 millió ember lakja. Nincs teljesen beépítve, mert magas hegyek, és erdőségek, no meg persze a tenger szabdalja, de cserébe a völgyekben nagyon zsúfolt, és magasra törő település. Számtalan kis bolt, üzlet, kifőzde van az utcákon, sok cégér, felirat uralja az utcaképet. A rengeteg hirdetés és cégér néhány zsúfoltabb helyen nappali világosságot teremt éjszaka is. A helyiségek kicsik, több helyen láttam, hogy fénylő falfelületekkel, vagy tükrökkel akarják a teret tágasabbnak láttatni. A belső tereket vadul klimatizálják. Kínában is érződött az elv, hogy kicsit melegben kicsit klímáznak, nagyon melegben meg nagyon, így a hőmérsékletkülönbség egészen nagyra hízott a kint és bent között. Az utcán megizzadó ember így majd megfagy, mikor belép valahová, majd kilépéskor fejbekólintja a fülledt hőség. Nyilvános WC-k itt is vannak, kevesebb ugyan, viszont angol WC-sek. Mindenhol vannak angol feliratok, nem lehet eltévedni, legalábbis ezek hiánya miatt. A forgalomsokkal európaibb, dudálás nincs, a jelzőlámpák is úgy működnek, mint Európában. A buszok, villamosok emeletesek, autók is vannak szép számmal, biciklist viszont szinte egyáltalán nem látni a városi forgalomban., bicikliutat, -sávot sem. A balratartást nehéz megszokni még gyalogosként is, hiszen gyerekkorunkban belénkverték, hogy először balra nézünk az úttesten átkeléskor, aztán jobbra, itt pedig pont fordítva kell. Erre néhol a járdára festett feliratok is figyelmeztetnek. Az utcán kevesebb a rendőr és az utcaseprő, kicsit több a szemét. A dugaszoló aljzatok a brit szabványt követik. Rengeteg külföldit látni az utcán, föltűnően sok a muzulmán nő, láttam embert burkában is), aminek később az okát is megtudtuk. Főként maláj és fülöp-szigeteki nővel volt tele több közlekedő, a buszpályaudvar környéki járdák is, a földön, vagy kartondobozokon csöveztek százasával, néhol alig maradt hely mellettük. Miért? Gondolkodjon a kedves olvasó is, aztán majd visszatérünk rá. Szép számmal látni fehér embert is, többen közülük utcazenélnek, pl. egy ukrán fúvós banda a kompkikötőnél fújta. Hongkong sokkal inkább világváros, mint Shanghai.

Panda

A HÉV után metróra szálltunk, az állomáson klasszikus peronfal védte az utasokat. Kínában, és itt is az látszik, hogy egyszerű, de célszerű állomásokat építenek. Nem úgy, mint Budapesten, hogy irtózatos pénzből építenek egy nyúlfarknyi vonalat, ahol az állomások hatalmas építészeti műremekek, nagy belső térrel, meg világító mozgólépcsővel. Itt a cél a közlekedés. Hongkongban azonban kicsit eltér a metró a szárazföldiektől. Először is, régebbi. Néhol látni régi, csempemozaikos falburkolatot, keskenyebb mozgólépcsőket. A szerelvények sokat tekeregnek az alagútban, és a mélység is gyakran változik. Ennek oka, hogy egyes helyeken a középperonos állomásokon, a két szemközti vágányon nem ugyanazon vonal két iránya áll meg, hanem két különböző vonal. Így gyakran láthattunk olyan jelenetet, hogy a mi metrónkból kistartol a nép, és átfut az állomás túlsó felén álló szerelvényre, ezzel le is tudva az átszállást. Abból a szempontból logikus ez a rendszer, hogy egy másik vonalra sokkal valószínűbb, hogy átszállnak, mint, hogy ugyanazon a vonalon akarjanak visszafelé menni. A Mong Kok metrómegállónál szálltunk ki, és néhány üzletektől zsúfolt utcán kanyarogva, az épülő butiksor és a házfalak közt elosonva, egy kicsiny rácsos ajtón bebújva, majd a 3. emeltre fölmászva, szóval itt , megtaláltuk a szállásunkat, a Panda Boutique Hostelt.A foglalás egy ablaktalan kis lyukba szólt, de mivel szabad volt egy ablakos kis lyuk is, így megkaptuk azt. A kis tulajdonos néni, és a fia dolgoztak a kis hostelben, rendkívül kedvesek voltak, talán a legnyitottabb és legkedvesebb szállósok, akikkel találkoztunk, és messze a legkedvesebb emberek Hongkongban.

Még ebéddel nyújtjuk a percet

A szálláson való lepakolást követően elmentünk ebédelni egy meglehetősen népszerű étkezdébe, annak is az első emeletére, ahonnan tűrhető kilátás nyílt a nyüzsgő hongkongi utcára. Kaptunk a helyi specialitásból, ami valami tojásos vaníliás puding; nyilván a gyarmati idők a gasztronómiában is nyomot hagytak. A személyzet nem volt különösebben szívélyes, hanem aztán fogta magát, kivonult a vendégek közé, és nekilátott ebédelni. Ebéd után átmetróztunk a szigetre, ahol először a központi buszállomáson ténferegtünk egy sort a lépcsőn ülő migránsok tömegei között. A közszolgáltatásokat több szinten nyújtják az ilyen nagy csomópontoknál, és az első emeleten is van közlekedő az épületek között, szóval több szinten zajlik a gyalogosforgalom az utak mentén és fölött. Amiért idejöttünk, az pedig nem volt más, mint a…

Villamos

A hongkongi villamos varázslatát talán a lisszabonihoz, vagy a milánóihoz lehet csak hasonlítani. Egy 55,- Ft-os jegyért hosszan el lehet utazgatni a keskeny, 1000 mm-es nyomtávon gördülő emeletes, rúdáramszedős kocsikkal, melyek nagy része egészen autentikus, és majdnem úgy néz ki, mint Piedone idején. A villamosok nem mennek gyorsan és sűrűn megállnak, szinte mindig van rajtuk hely, gyakran egymás sarkát érik a forgalmasabb csomópontoknál, és nincs rajtuk klíma! Ez utóbbi tulajdonságuk egészen szívmelengető tud lenni, miután az emeletes buszokat elneveztem guruló fagyasztóknak, nem véletlenül. A homlokfalon lehúzott ablakokon át jött be a menetszél, ami elég is volt, hogy hűtse az embert, és élvezetessé tegye az utat. A nyitott ablakon át ráadásul beszűrődött a város zaja, benne a villamos visszhangzó morgásával és csöngetésével, és az illatai is. Ezt az idillt semmi nem tudta elrontani, az sem, hogy időnként 1-2 csótány is végigszaladt az ember mellett a falon. A Hongkong-szigeten halad végig a vonal, de nem minden viszonylat megy végig rajta, hanem egynémelyik hurokfordulóban megfordul. A vágányhálózatról van egy találó rajz ezen az oldalon, melyen föl vannak tüntetve a hurkok és a visszafogási lehetőségek is, és mellesleg sok érdekes adat az üzem történetéről és jelenéről.

Bennem és Zilingben is némi zavart okozott, hogy a villamos is a bal oldali vágányokon közlekedik, így nem arról jött a tuja, amerről vártuk. De sebaj, mivel nem volt konkrét célunk, mehettünk bármerre. Az eső csöndesen esdegélt, mi pedig a hátsó ajtón (ahogy kell) fölszálltunk a villamosra, és azzal a lendülettel már nyargaltunk is föl az emeletre. A felszállásnál van, hogy kis tökönverős forgókapuk vannak az ajtóban, némelyik modernebb változatnál már ráncajtó is van, a régieknél viszont csak kézzel nyitós, derékig érő ajtó, és nyitott peron. Hongkongban nem jellemző a nagyon hideg, így nem zárt mindegyik villamos. A vonalak végén hurokban fordulnak a járművek. Különösen jópofa dolog, amikor a két villamos beéri egymást, és az emeleten a hátul ülők, és a földszinten ülők gyakorlatilag alig másfél méterre kerülnek egymástól.

Három típust különböztettem meg. Az egyiknek a szegedi 313-314-hez nagyon hasonló a hangja, a belseje is régies, lehasznált, neonfényes. Ez az, aminek az ajtaja csak derékig ér, átlengi az utasszag, szóval az igazán autentikus számomra.  A másik majdnem ugyanígy néz ki kívülről, de itt már rendes ajtók vannak, a hangja is más. Bár fapados, de itt műautentikus a belső tér. A harmadik egészen modern. Méretre ugyanolyan, mint a régiek, de a szélvédő már nem háromosztatú, és nem is lehúzható. Ilyennel nem utaztam, nagyon kevés is volt belőle.

Leszállni az első ajtón kell, az ott lévő érzékelőhöz érintve az OCTOPUS kártyát, amiről így levonódik a menetdíj, és kész. Van persely is, így pénzt is lehet bedobni, ha valakinek nincs kártyája. 2,3 dollár egy menet, a helyi időseknek és a 12 éven aluliaknak van kedvezmény. utóbbiaknak csak 1,3 dollár a jegy, az idősek pedig a személyijüket, vagy az idősigazolványukat felmutatva utazhatnak. Oda-vissza villamosoztunk egyet, átélve azt, amit eddig csak videón láttam. Az élmény frenetikus, valósággal lubickoltam és tapicskoltam az élményben, és láthatóan Zilinget is magával ragadta, olyannyira, hogy az esernyőt el is veszítette az egyik járművön felejtvén. A hurokforduló különösen hangulatos volt, áthaladt egy bevásárlóutcán, ahol magasról tojtak rá, hogy ott a villamos át akar haladni, sokan csak az utolsó pillanatban tértek ki előle. A jármű lassan vánszorgott, és egy feszt csöngetett. A kis tengelytávolságukkal döbbenetesen kis íven tudtak kanyarodni, bár időnként – különleges élményt nyújtva – himbálóztak is közben.

Kompkikötő

Én egész nap tudtam volna villamosozni, de volt más látnivaló is, ezért befejeztük a villamosozást, és átmetróztunk a Kowloon felöli partra, a Tsim Sha Tsui metrómegállóhoz, amekkorához fogható gigantikus földalatti létesítményben még nem voltam. Kijáratait a latin ABC betűivel és számokkal jelölték meg, a hatalmas földalatti közlekedőben mozgójárdákon lehetett utazni. Jószerivel a fél városrészt behálózta a föld alatt ez az egy aluljárórendszer. Mi az L6-os kijáraton jöttünk föl, aminek egy íves rámpa a kivezetése a felszínre. Itt egy koldus házaspár tanyázott, de nem egyszerre, hanem fölváltva, egyik nap az ember, másik nap az asszony. Ezt persze még első alkalommal nem tudtuk, de most ennyit megelőlegeztem a későbbi tanulságokból. A kikötőnél lévő óratorony köré már egy modern épületet húztak, amelyben valami múzeum-féle működött, de az nem érdekelt annyira. Inkább kimentünk a partra. Jobbra méretes tengerjáró állt, a felénk eső oldalon pedig a Star Ferry-k, azaz a klasszikus zöld kompok. A rév mellett volt egy autóbuszállomás is, így megvalósult az intermodalitás. Balról másfajta helyközi- és kirándulóhajók, kisebb katamaránok, művitorlások kötöttek ki, olykor 1-1 bérelhető luxusjacht is érkezett.  A kompok folyamatosan ingáztak a két part között. Hangjuk a Balaton (ex. Belioannisz) motoroséra emlékeztetett. Mind zöld-fehér volt, akár csak a kikötő fala, kivéve egyet, amit valamiért tarkára festettek. A hajók mindkét végén volt egy „vezetőállás” a járművek irányváltáskor nem forgolódtak, csak irányt váltottak, utast cseréltek, és már indultak is. Ezen a napon nem utaztunk még velük, így a beszállással és az utazással kapcsolatos élményekről majd később írok. A kilátás a partról egészen döbbenetes, felhőkarcolók egész sora szegélyezte a túlsó partot, mögöttük pedig hegyek magasodtak. A hegyek teteje eltűnt a felhőkben. Huzamosabb ideig itt voltunk Zilinggel, szemtelen verebek jöttek a közelünkbe néha, 1-2 alkalommal esett egy kis eső. A part mellett kellemesen járt a levegő, így elviselhető volt a klíma. Sétálgattunk is kicsit, föl és alá, megnéztük a nagyobb tengerjárót is, amely dokkját már jól ismertem a Google-ről. Ez a tény különösen lelkesített. Hongkongban kevésbé érzi az ember, hogy folyton figyelik. A szárazföldi Kínában állandóan figyel valaki, a rendőr, vagy az utcaseprő, vagy a pénztáros, persze mindenki csak a buzgó feladatvégzésből kifolyólag. Gondoltam az egyik lépcsőn lejjebb megyek, hogy megnézzem, hogy van kiképezve a kikötő fala, hanem ekkor előugrott egy ipse a semmiből, és figyelmeztetett, hogy ne menjek le, mert veszélyes. Szerintem nem volt az, de mindegy, középen megálltam, láttam, hogy a fal üreges, aztán visszamentem, így a bácsi sem kapott infarktust, és engem sem ragadtak el a hullámok. A hajóállomáson folyton valamilyen utcazenekar muzsikált, néha szórólapokkal rohanták meg az embert. Minket is beinvitáltak a turinform irodába, ahol megtudtuk, hogy a túlparton éppen valami sörfesztivál van, de már most van a vége, és hogy este 8-kor kezdődik a szokásos esti fényjáték. Megéheztünk, ezért nekiláttunk éttermet keresni. Jó lett volna valami helyi étkeket árusító helyet találni, de az itt vagy nincs, vagy irreálisan drága, így némi körözés után a McDonald’s-ban kötöttünk ki, ami most az egyszer fordult elő utunk során.

Pásztázó lézerek, villogó toronyházak

Mikor visszaértünk a partra, már besötétedett, és tolongtak az emberek a korlátoknál. A kikötő hangszóróin megszólalt valami futurisztikus zene, de nem túl hangosan, a szólamok a hangszórótól távolabb már összemosódtak az utcazenészekével. A zene ritmusára villogtak a fényminták a szemközti felhőkarcolókon, melyek tetejéről zöld lézersugarakkal pásztázták a hegyről lebukó felhőket. Sok hirdetés miatt amúgy sem hat állóképnek a látvány, de ilyenkor különösen megelevenedik a túlpart. Sokan fotóznak, videóznak. A tömegben lehetett hallani angol beszédet is, egyik helyinek kinéző anyuka pl. a gyerekét tanítgatta angolul. Nem voltunk már túl jó állapotban és hangulatban, ezért hazamentünk. A szobánk falait csempék borították, az ablakon lévő rácsokra igyekeztünk kiteregetni a Hangzhouban összevizezett ruhadarabokat. Az ablak alatt az utcán nyüzsgött az éjjeli piac. Ez az este volt talán a legfojtogatóbb és legfülledtebb Hongkongban, minden tekintetben.  

A következő rész tartalmából:

Mesetúrázunk a szobanövények őshazájában, kompozunk a szoroson át, siklózunk Piedone nyomdokain, találkozunk II. Erzsébet királynővel, meglessük a villamosok 1-2 intim pillanatát, este pedig megismerkedünk Hongkong bajaival.