Didizés a szakadó esőben, gyorsvasút, egy félénk nő szenvedése, lázadás egy peronőr intézkedése ellen, zene, piac, világító csillagágyúk, megérkezünk Hszianba.

Derűre ború

Amikor fölébredtünk, odakinn száz ágra sütött a Nap. Cigiszagú szállásunkon összepakoltunk, és Ziling a Didi alkalmazással becserkészett egy autót. A szállodából kicsit nehézkesen jutottunk ki, mert az autóssal egy másik bejáratnál lett lezsírozva a találka. A földszintre leérvén láttam, hogy ez a szálló nagyobb, mint gondoltam, és van egy sokkal nagyobb, és puccosabb recepciója is. Még jó, hogy a bejáratnál volt egy kis tető, mert mikor kiértünk, leszakadt az ég, és úgy ömlött az eső, mint kínai tartózkodásunk alatt talán sehol. Még a helyiek is megrettentek, mert a várost átszelő autópálya-felüljárók alá húzódva vártak sokan. Nem volt ritka jelenség az esernyővel bicikliző, vagy motorozó ember, sőt, volt olyan, aki egy csöves buherálással eleve a járművéhez rögzítette az esernyőt. Sencsenben nagyon sok építkezést láttunk, úgy tűnt, hogy itt is építenek metrót. A gyorsvasúti pályaudvaron viszonylag kevesen voltak, így nyugodtan megkereshettük a mi beszállókapunkat. A digitális kijelzők és a jegyek segítségével ez nagyon simán ment, még én, európai turista is követni tudtam a rendszert. Mikor megnyílt a kapu, ellenőriztettük a jegyet az automatával, majd lementünk a peronra, és fölszálltunk a G827-es számú gyorsvonatra.

Hátraarc

Vonatunk 304-306 km/h-s utazósebességgel haladt, de még így is 11 órára volt szüksége, hogy Sencsnből Hszianba érjen. Nyilván több helyen megállt, hiszen érintette például a 3 kínai óriásváros egyikét, Kantont is. Jócskán nyugatra tartottunk, így majd tapasztaltuk, hogy a nappalok megnyúltak, például fél 8-kor még bőven világos volt, mikor ebben az időben a keleti parton már beesteledett. Ezúttal nem ablaknál ültem, hanem a középső sorban, tőlem jobbra, az ablaknál egy fiatalabb nő ült. Fölszálláskor megkért, hogy tegyem föl a táskáját a csomagtartóra, amit készségesen meg is tettem. Amikor kimentem WC-re, és jöttem vissza, nem találtam ott. Ziling elmondta, hogy ő is kiment a mosdóba. Nagyon régen mennie kellett már, de olyan félelmetesnek és szótlannak talált, hogy egyszerűen nem mert kikéredzkedni. Magamban elnevettem magam, hát ilyen nincs. De az igazi poén ez után jött, mert Ziling beszélgetett még vele később is, és a nő bevallotta, hogy angol szakra járt! Tehát még meg is tudott volna szólítani, csak nem mert. Őrület! Aki tud, menjen Kínába angolt tanítani, mert ők akkor sem mernek megszólalni, ha tudnak angolul! Vonatunk érintette ugyebár a gigantikus Kanton városát is, de több, jókora település mellett elhaladtunk. Átvonatoztunk a tartományon, ahol Mao született, és Kína legnépesebb Henan nevű tartományán is, ahonnan a Pekingben élő Shanyun származott. Henan tartomány székvárosában, Zhenzhouban (Csengcsou) visszafogtunk, és meglepő dolog történt, a kalauz egyszer csak mondott valamit, amire minden utas fölállt, és a középső közlekedőben nyomorogva nekilátta megfordítani az üléssorokat.  Ennek az a kellemetlen mellékhatása volt, hogy az ülésünk előtti asztalka egyszer csak a két sorral mögöttünk ülők asztalkája lett. Így hát cserélgetni kellett kicsit az ingóságokat, de a többi utas nem jött zavarba, és rutinosan végezte a vonat átrendezését. A székfordítást videóztam is, amin az egyik srác roppant jól szórakozott.  

Elbontott hegyek és szélturbinák

Nem is tudom, mivel töltöttem az időmet a vonaton. Néztem a tájat (most majdnem végig világosban utaztunk) , írtam a naplót, elvoltam, valahogy telt az idő. Néhányan, főleg 1-2 gyerek, megbámultak, de már megszoktam eddigre az ilyesmit. Az állomásokon a vasutasok kérése ellenére rendszeresen leszállt több utas, és rágyújtott a peronon, a cigifüst meg persze beszállt az utastérbe. Étkezési időkben jött a büfékocsi, ételt és kávét kínálva az utasoknak megvételre. Forró vizet bárki ingyen vételezhetett a mosdóval szembeni automatából, aztán azt az instant levesre öntve már táplálkozhatott is. A 300 km/h-val tovasuhanó tájból néhány hegyet egyszerűen elbontottak a külszíni fejtéses bányászattal, ugyanakkor fölfedezni véltem szélerőműveket is, sőt, olyan utakat, melyek mellett a közvilágítás oszlopain is kis szélkerekek pörögtek, vagy napelemek gyűjtötték a fényt. Mikor még délebbre láttunk napkollektorokat, tartályokat is lehetett látni számos ház tetején. A nagy szénerőművek mellett tehát a megújuló energia is ott van már nyomokban.  A vasutasokat nézve elméláztam azon, hogy Kínában nagyon sokan viselnek vállapos egyenruhát olyanok, akik nálunk nem. A vasutasok, a jegypénztárosok, a közterületesek, buszsofőrök, szóval kb. minden közszolgálatban alkalmazott. Ettől magyar szemmel militánsnak tűnik kicsit az ország, de a zord külső épp olyan unott férfiakat és nőket takar, mint nálunk.

Lázadás egy fontos ember ellen

A pingyao-i vasútállomás peronján megafonnal üvöltöző vasutasok kapcsán már megjegyeztem, hogy Kínában nagyon sok munkakör van, amelyben a dolgozó mindent megtesz, hogy fontosnak látszódjon, gépiesen elvégezze kevéske, de a nagy egészhez hozzájáruló feladatát. Mikor megérkeztünk Hszianba, gondoltam lövök egy képet a vonatról, melyhez elsétáltam a végéhez. Hanem ekkor megszólíttattam egy peronőr hölgy által, aki megafon nélkül, de sípot fújva, majd saját elementáris hangerejével, és széles karlendítésekkel jelezte, hogy hagyjam már el a peront, ott a kijárat. Neki ez volt a dolga, hogy kiterelje a népet a peronról. Európában az ilyenhez nem vagyunk hozzászokva. Fölment bennem a pumpa, fölhúztam mindkét vállam, fölemeltem a fejem, és  széttártam a kezem, amivel azt üzentem az illetőnek, hogy „mi a franc van már b.sszameg, nem csinálhatok egy képet a vonatról?” A peronőr erre szó nélkül sarkon fordult, és elment. Ő elvégezte a feladatát, én meg ott maradtam. Ez volt a hatalmas konfliktus. Most remélem nem csalódott senki, hogy nem lehetett egy véres, pofozkodós jelenet leírását olvasni. Konfliktust nem szeretek vállalni sem én, sem a kínaiak, így hát ez így rendben is volt. Mire a peronőr beszólt, már megcsináltam a képeket, így elindultam Ziling felé, aki szelíd megértéssel fogadott. Nyilván azt is tudta, hogy vonzódom a kötöttpályás közlekedéshez, de azt is, hogy ezt a vonatot bármely turista lefényképezné.

Szóval a fontos emberek mindent megtettek, hogy ellássák feladatukat, de ha ez nem sikerült, akkor sem volt nagy baj. Azért a peronőr elleni lázadás miatt volt némi bűntudatom, ezért arra gondoltam, hogy az állomás aljában, a kiléptető kapuknál mobiljukat nyomkodó segítők mellett direkt bénázni kezdek a jeggyel, hogy ők ezt észrevehessék, és odajöhessenek segíteni, de végül minden simára sikerült, így rövidesen már a metróban voltunk, és a peronfalnál vártuk a szerelvényt.

Hszian (Xi’an, 西安)

Kína nyugati fővárosának is mondják, kulturális, tudományos, ipari központ, t.m. 8 millióan lakják. A nevében a „Xi” maga is nyugatot jelent, volt, amikor ténylegesen a császári Kína fővárosa volt. Ennek kapcsán épített öröksége jelentős, jelentős a városfala, amely jóval nagyobb, mint Pingyaoban volt, de a világ előtt leginkább az agyaghadseregéről lehet ismert. Itt lehet róla többet  is olvasni annak, akit jobban érdekel. Hszianból származik Zhang Yu (Carolyn) énekesnő, zeneművész, aki a szegedi egyetemen tanult, kiválóan énekel és beszél magyarul, valamint rendszeresen megfordul a városban. November 2-án pl. a Konfuciusz Intézet teaházában  vendégeskedett. Hszian jóval távolabb van a tengerektől, és bár itt is meleg van nyáron, a napi hőingás nagyobb, a meleg pedig szárazabb. Ez utóbbi nagyon jól esett a fülledt parti városok után.

Metrón

Hszianban egyelőre két, majdnem teljesen egyenes metróvonal van, melyek derékszögben metszik egymást. A vonalak nem olyan hosszúak, csak 20 állomás van rajtuk. A többi vonal még épülőben van, de a térképeken már jelzik őket. Minden állomáson peronfalak védik az utasokat, graffiti, firka sehol nincs. A szerelvények jóval rövidebbek, mint a többi kínai városban, már-már emlékeztettek a budapestiekre, a jegyrendszer viszont olyan, mint máshol az országban.  Itt tűnt föl a metrón, hogy a kerekesszékeseknek külön helyet alakítottak ki az ajtó mellett. A metróból fölérve egy téren találtuk magunkat egy nagy, díszes kapunál, melyet tán Harangtoronynak hívtak, s amely a megvilágításától fénylett, körülötte pedig sarlósfecskék (amik valójában nem is fecskék) köröztek, dacára, hogy már sötét este volt.

Zene és csillagágyúk

A téren mindenféle utcazene ment, érdekes módon, és ezek hangzása sajátos kakofóniába olvadt össze. Ziling elmondta, hogy Hsziant a rockzene városaként is emlegetik, nagyon sok fiatal zenél az utcákon, pénzt is gyűjtve. Mindezt megtapasztaltam, változatos minőségű előadások mellett haladtunk el többször is, némelyik egészen jól szólt, egynémelyik viszont bűn hamis volt. Az esti vásárban mindent lehetett kapni, üdítőt, lufit, lézerceruzát, utóbbi zöld fényét jól bele is világították a járókelők szemébe. Világító röppentyűket eregettek, meg sárkányokat, célbalövős standnál is lehetett próbálkozni a nagyérdeműnek. Ami viszont a legabszurdabbnak bizonyult, az a számos csillagászati távcső. Ezek a távcsövek többnyire talicskákon, vagy tricikliken lettek kihelyezve a vásári forgatag kellős közepére. Az, aki már többször botladozott a korom sötétben a szegedi csillagvizsgáló körül, hajlamos azt hinni, hogy az ég kémleléséhez célszerű egy félreeső, sötét helyet találni. Itt másként gondolták. Olyannyira, hogy némelyek még fényfüzérekkel föl is díszítették a távcsövet! A teljesítményük ismeretében a műszerek méreteit nettó parasztvakításnak véltem. A szolgáltatás lényege egyébként az, hogy a kuncsaft fizet, majd az árus beállítja neki a távcsövet a Holdra, illetve, ha fizeti a tarifát az illető, akkor a Marsra és a Szaturnuszra is. Mi sem hagytuk ki a kínálkozó lehetőséget. Az árus először kissé el volt szállva, ezért Ziling nagyságrendekkel kisebb árat alkudott ki, aztán megnézhettük a három, egyébként egymáshoz elég közel álló égitestet. Közben 3 méterre zúgott a forgalom, mögöttünk szólt a zene, és villogott, fénylett az egész tér, az égen pedig fátyolfelhő úszott. A bácsi közben magyarázott is, de Ziling elég felületesen fordított. Nem tudományos előadás volt ez, csak a szolgáltatással együttjáró élő géphang. Bennem menet közben fölhorgadt a szomorú és alantas gyanú, hogy esetleg a távcsőben csak egy megvilágított diafilmet forgat a bácsi, miközben a távcsövet „fókuszálja”, és ráncigálja az adott égitest irányába.

Muszlim negyed, görög szálló

Egy hatalmas szálloda alatt áthaladva nyílt meg előttünk az muszlim negyed. Az utcán, amin elindultunk, üzletek és főként éttermek sorakoztak. A sajátos hangulatú utcából egy némiképp megvilágított, kacskaringós, húgyszagú sikátor nyílt, amelynek végén várt minket a szállás, a Caesar Hostel, amely stílusában valamiféle görög tematikát kíván követni. Hogy akkor miért Caesarról nevezték el? Ki tudja? Valószínűleg a kínaiak nagyrészének az európai kultúra annyit tesz, mint sok európainak az „ázsiai” kultúra. Minden ázsiai kínai, harakiri, szamuráj meg nagy fal. A hostel 5. emeletén volt a szobánk, egészen tűrhető méretű helyiség, nem számítva a fürdőszobát. Miután lepakoltunk, néztük kicsit a tévét, éppen egy hongkongi Jackie Chan film ment, még a színész fiatal korából. A filmben láthattuk régi kínai sportágként azt a láblabdázást, amikor a kicsi, nehéz labdát a földre ejtés nélkül adogatták egymásnak a játékosok a lábukkal. Ezt játszották néhányan a pekingi buszállomáson is. A film vége után belenéztünk egy hírműsorba, ahol éppen beszámoltak róla, hogy Hszi Csin-ping elnök Szerbiába látogatott. Aztán még elmentünk vacsoráért, a muszlim negyed bejárata előtti téren hemzsegtek a kis utcai ételes kocsik. Már korábban is föltűnt, hogy Ziling a gasztronómia terén nagyon megbízik a muszlimokban, később azt is elmesélte, hogy miért. Az egyik idősebb, fehér sapkás úrnál baozit vettünk, meg még valamit, amelynek csípősségét a kívánságunk szerint állította be, mivel az orrunk előtt készítette el a menüt. A baozi nem volt rossz, de valahogy Shanghaiban és Hangzhouban tényleg jobb. Kicsit idegennek éreztem magam ezen a placcon a street foodosok között, úgy látszik, régen volt már, mikor a Mars téri piacon jártam. Azóta is sajnálom, hogy elbontották a régi húscsarnokot, még ha tényleg esztétikusabb és jobb is lett a piac ezáltal.

A következő rész tartalmából:

Kiszolgál minket egy kislány, sakkozik velünk egy bunkó, de azért jó szívű kalauz, az agyaghadsereg hűvösében szárítjuk a verejtékünket, látunk embereket dörgölőzni, kutyát repülni, futókat lökdösődni, és falon bringázunk.