Részesei leszünk  a hongkongi lakosok és a mélyfagyasztó buszszörnyek csatájának, meglátogatunk egy falut, kalapra vadászunk a tengerparti sziklák közt, szúnyogot etetünk, homokba írunk, homokozunk egy strandon, és estére meglevesedik az orrom.

Guruló hűtőszekrények

Későn keltünk föl, és a délelőttöt gyakorlatilag a szobában töltöttük. Ez pont arra volt jó, hogy például észrevegyük, hogy a fényképezőgépet nem dugtuk töltőre előző este.  Ezért aztán a mai napról kevesebb lesz a fénykép. Kínában, de még inkább Hongkongban jellemző az, hogy az ágyban reggelizik az ember a szállásán, merthogy máshol nincs hely. Aztán a metrón utazva megfigyeltem, hogy a föl-le és jobbra-balra kanyargás miatt bizonyos helyzetekben homorú lesz a metrószerelvény, így több tíz méterre el lehet benne látni a fejek fölött. Bár tumultus volt Hongkongban is, az a fajta nyomakodás, mint a szárazföldön, itt nem volt tapasztalható. Mivel a jót könnyű megszokni, komppal keltünk át a szigetre, ahol aztán a központi állomáson kezdtünk olyan buszt keresgélni, ami elvisz minket Stanley faluba, amit Ziling egyik ismerőse ajánlott nekünk. Az egyik felüljárón láttam azt a családot, amelyiket két nappal azelőtt még az esti kikötői tumultusban láttunk a túlparton. Ez egyrészről azt bizonyítja, hogy a turisták eléggé hasonlóan gondolkodnak, és minden út a központi állomáshoz vezet, másrészről azt, hogy hihetetlen véletlenek vannak egy 6 milliós városban, harmadrészt pedig azt, hogy fantasztikus az arcmemóriám. Később még a buszállomáson is láttuk őket. A buszok logikus szisztéma alapján működnek, melyre viszont nem sikerült rájönnöm. Fölpattantunk az egyikre, ahol a sofőr megerősítette, hogy Stanleyt érinti, csipogtattuk a kártyánkat, és egyből fölnyomultunk, hogy az emeleten az első sorba ülhessünk. Szerencsénkre a helyieknek olyan unalmas ez az utazás, hogy teljesen mindegy nekik, hogy hol ülnek, így nem kellett harcolni a panorámás helyekért. A buszok már modernebbek, és van rajtuk klímaberendezés, sajnos. Az ember izzadtan fölszáll a buszra, majd csapja meg a hideg. A helyiek sem szerették, hogy a gonosz fúvókák nyomatják rájuk a dermesztő hideget, ezért igyekeztek őket elzárni, csakhogy középen, a közlekedő fölött lévő befújókat nem lehetett elzárni, így ez a művelet annyit ért, mint halottnak a csók. Először a Queen’s roadon, azaz a Királynő útján haladt buszunk elég lassan a nagy forgalom, valamint egy koccanásos baleset helyszínelése miatt. Elhaladtunk azon utcarészlet mellett is, amit először mentettem le a Google Maps utcanéztéből háttérképnek, nagyon sokat néztem Szegeden. Miközben haladt a busz, az ablakok lassan úgy lepárásodtak, hogy néhol nem is lehetett kilátni, csak ott, ahol a lecsorgó hideg víz csíkot húzott a párába. Föl is vettem a pulcsimat duzzogva. A kilátás egyébként nagyon szép lett volna, hegyi szerpentineken kanyarogtunk, a fák közt időnként völgyekre, sárgálló strandokra láttunk rá. Az egyik völgyzugolyban hatalmas hindu templom fehérlett.  Egy helyen vissza is fordult a busz, a viszonylat amolyan limbójáratnak minősült. Végül Stanley falu bevásárlóközpontja mellett tett le minket. A megállóban fejbevágott a meleg, a szemüveg bepárásodott.

Tenger, sziklák, körömvágás

A település nevén érezhető, hogy nem ősi kínai elnevezésről van szó. Ahogy az a Wikipédián olvasható, Stanley egy brit lordról, gyarmati tisztviselőről kapta a nevét. A britek ide telepítették a gyarmati közigazgatásuk központját legelőször, majd később innen helyezték át a mostani Central helyére. Falunak szeretik nevezni, pedig a legkisebb ház is 4 emeletes. Átsétáltunk a falu piacán, majd kiértünk a tengerpartra, ahol az öbölbe egy fedett móló nyúlt be. Mi nem oda mentünk, hanem az öböl szélén lévő sziklákhoz, amelyekre kiültünk, és elidőztünk egy darabig. A településen rengeteg volt a turista, néha több fehér embert lehetett látni, mint ázsiait. A sziklákon valami Észak-európai néphez tartozó gyerekek mászkáltak. A távolban teherhajók úsztak, Ziling kalapját a sziklák mögötti bozótosba fújta a szél. Hiába reméltem, nem veszett el, ezért később lemásztunk érte. A sziklákon egy srác a távirányítós dömperét próbálgatta, a szikláknak a tengertől távolabb eső oldalán pedig egy idős néni ült az összefirkált kövek tövében, és vágta, csiszolgatta a körmeit. A kalap visszaszerzése után elsétáltunk a part menti éttermekhez, melyeknél nagyon rámenősen invitáltak minket a vendéglátósok. Szinte kérdés nélkül készítették nekünk az asztalt, pedig semmi jelét nem adtuk, hogy oda szeretnénk ülni. Kemény a verseny, úgy látszik, ha egy elkezdi ezt a stílust, a többinek is követnie kell. Az egyik étteremnél megállapodtunk, és valami tejszínes cuccot ettünk, műanyag villával. Azért egy ilyen helyen műanyag villát adni… Összességében nem volt meggyőző a színvonal, de legalább hasmenés nem követte eme táplálkozást.

Börtön és vérszívók

Az öböl túlsó felén volt a móló, a parton pedig  a Murray House, Hongkong egyik legrégebbi, még meglévő épülete, melyben egykoron börtön üzemelt. A műemlék láthatóan európai jegyeket hordozott magán, az első emeleten dór, a másodikon ión oszlopfős oszlopokkal szegélyezett közlekedők ölelték körbe a belső részeket. Elnézve a környéket, nem tudom, hogy a rabok büntetésként élték-e meg az itteni tartózkodásukat. Az egykori börtöntől indult az a jól kiépített túraösvény, ami a félsziget nyugati felére vitt tovább. Elég gyakran kellett lépcsőkön mászkálni, pedig már igencsak meleg és fülledt volt az idő. Ahogy beljebb értünk a Ma Hang Parknak nevezett zöldben, a  pl. filodendronok által szegélyezett úton, úgy kezdtek egyre jobban marni minket a szúnyogok. A táblák tanúsága szerint ennél kellemetlenebb találkozásban is lehetett volna részünk a helyi élővilággal, ugyanis a kis vadonban vaddisznók és kígyók is élnek. Kétnyelvű zöld táblák bemutatták az itt élő, vagy átvonuló madárfajokat is. Ahol az ösvény a tengerparthoz ért, kis buddhista szentélyre bukkantunk, tengerre néző füstölőtartóval, szentképekkel, kicsiny oltárokkal, melyeket itt-ott a növények gyökerei fontak körül. Itt már egyre nagyobb méretű pókok, pillangók és hernyók éltek, 2 centis hangyát is láttunk, ezért nem mentünk tovább, inkább leereszkedtünk a tengerhez egy kis öbölbe. Sajnos némi szemetet is kimosott a víz a partra, viszont cserébe teljesen elhagyatott volt, így kettesben lehettünk egy darabig. Hongkong ebben is más, itt vannak olyan urbanizált, gondozott közparkok, ahol kicsit egyedül lehet az ember, vagy legalábbis azzal, akivel szeretne. Különböző feliratokat írtam a homokba, melyeket aztán rendre elmosott a tenger, hiába írtam egyre följebb őket. Rengeteg füstifecske csivitelt errefelé, ami nem meglepő, mivel a szúnyogok csak úgy hemzsegtek. Még visszamentünk, kinéztünk a mólóra, majd újra buszra szálltunk, és kicsit odébbmentünk, hogy megnézzük a Repulse-öbölt.

Szánsájn nincs, bíccs van

Mivel közvetlenül a tengerparton elviselhetőnek találtuk az időt, nem volt kérdés, hogy a nap további részét is a parton kellene tölteni. A víz mellett kicsit jár a levegő, nem olyan fülledt, de amint elsétálunk 20-30 métert, máris folyni kezd az emberről a víz. Fölszálltunk hát egy másik guruló fagyasztóládára, és átbuszoztunk a Repulse Bayre. Ez is egy öböl, benne egy nagy, széles homokos strand. A homok nem olyan finom, sőt kimondottan durva szemcsés, még a marosi homoknál is durvább, már majdnem apró kavicsos. A parton vízimentő-szolgálat működik, vannak kis őrtornyok, mint a Baywatchban, csak itt betonból. ¾ 5-kor figyelmeztet a hangszóró, hogy nemsokára záróra, majd 5-kor ismét bemondja, hogy a vízimentő-szolgálat 5-kor befejezte az ügyeletet, szép estét, viszlát. Nah, hát erre senki nem figyelt, volt aki még ez után ment a vízbe fürdeni. Kevesen mentek amúgy a vízbe, mi is csak a lábunkat áztattuk benne. Nem bírtam ki viszont, hogy ne kezdjek homokvárat építeni, és végül Ziling is bekapcsolódott. A tenger viszont nem akarta, hogy a partján homokvárak álljanak, mert amikor befejeztük, akkor egyszer csak megerősödött a hullámzás, és jól elmosta a falakat. Aztán enyhült a hullámverés, majd amikor visszaépítettük a rombadőlt részt, megint elmosta. Talán a dagály miatt lehetett, nem tudom, viszont annyit elértünk, hogy egy kislány is inspirációt kapott, és építgetni kezdett.  Egyszer a homokon ülő Zilinget is megnyaldosták a habok, amit pont sikerült lefényképezni.  Jöttek-mentek a turisták, jött néhány koreai is, akik írtak valamit a homokba, majd távoztak. A tengerparton estvéledtünk, majd egy betonlépcsőhöz érve kiszórtuk a szandálokból, cipőkből a homokot. Itt, a lépcsőn ülve éreztem először, hogy nem vagyok teljesen jól, a fejem telítődik és folyni kezd az orrom. Ehhez képest megjött a busz, ablakán nem lehetett belátni, úgy lepárásodott. Fölnyomultunk az emeletre, majd ami ruhadarab volt nálunk, azt mind magunkra húztuk. Némi elégtételt jelentett, hogy a mellettünk ülő helybéli nő is pont ezt csinálta, szóval még csak nem is én voltam túl finnyás. Ezek a közlekedésiek nem normálisak, tényleg.

Komppal kimcsizni a hölgyek piacára

A buszról a Centralnál szálltunk le, és most nem voltunk restek megkeresni a mólót, ahonnan a komp indul. Ezúttal az emeleten utaztunk, ahol a hajó két végén zárt volt az utastér. Szerencsére azonban a kompon sincs klíma, vagy legalábbis nem érezhető különösebben. A városrész, ahol lakunk, tele van esti piacokkal, meg üzletekkel. Hongkong igazán este sziporkázó, milliónyi neonfény, ledfal, reflektor ragyogja be az utcákat, néhol nappali világossággal árasztva el azokat. A Hölgyek Piacán is végigsétáltunk, hangulatában emlékeztetett arra, ami a szállásunk ablaka alá telepedett. Fizikailag sem voltak távol egymástól, ez a piac ugyanis csak néhány sarokra volt a miénktől. A csillogó forgatagból itt-ott kislisszantunk, és benéztünk 1-2 sötétebb sikátorba, ahol hordók, és edények között lézengtek néhányan, kivétel nélkül alkalmazottak, mosogattak, ételt szállítottak esetleg. Benéztünk a Sai Yee  játszótérre , amely mellett majdnem közvetlenül egy toronyházak közé ékelt focipályát találtunk, lelátóval, reflektorokkal. A lelátón csak lézengtek az emberek a pályán pedig játszottak néhányan. E helyütt lett esedékes a vacsora is, a bőség zavarában nem tudtuk mi legyen. Sokáig szemeztünk egy török étteremmel, de hosszas válogatás és nézelődés után végül egy koreai étterembe ültünk be. Itt is kaptunk egy kis tálkán ingyen kimcsit. Bár nem volt rossz az étel, én nem voltam túl jól, ezért nem ettem jóízűen. Otthon aztán elszopogattam kicsit a pálinkából, és ittam egy Neocitrant. Megelőző jelleggel Ziling is ivott a pálinkából. Elmondható, hogy végül nem romlott az állapotom, hogy a fertőzés jellege, vagy a hőség miatt, esetleg magának a pálinkának köszönhetően, ki tudja. Dova írt, hogy talált egy hosszabbítót, ami nem az övé. A Neocitrant szürcsölgetve olvastam az interneten, hogy a magyar fociválogatott 2-0-ra verte Ausztriát az EB-n, és hogy tombol az ország.

A következő rész tartalmából:

Bringázunk a menetirány szerinti bal oldalon, rákokat hajkurászunk, sakkozóknak szurkolunk, beszélgetünk egy szórólaposztóval, megtudjuk, hogy a falun gong az ördög műve, vagy inkább mégsem, látunk egy csapat traszfesztita buzeránst egy ótvar bódélokálnál, hallgatjuk a fals terrorénekeseket, és kiderül, hogy Hongkongban sok minden nem az, aminek hisszük.