Mágnesvasút, üvegpadló, kősárkányok, Mao képek mindenütt, húslevesgombócok, hasmenés, tévétorony és múzeum, szoknyás lánykák buborékban, elmerülés Shanghai életében. Ezen a napon azonosítottam be az aranyhal effektust, ami aztán remekül leírhatóvá tette a kínai életstílust.

MAGLEV

Miután lemondtunk a Kék Béka étteremből félretett étek elfogyasztásáról, fölvettem a kék pólómat SÁGVÁRI SZEGED fölirattal, és elindultunk a repülőtérre, hogy fölszálljunk a mágnesvasútra. A metróhoz vezető úton láttunk takarító embert és egy japán óvodát is. A reptér csak egy metrómegállóra volt a miénktől. Bennem mondjuk motoszkált valami gyanú-féle, hogy a MAGLEV nem ide jár, de Ziling határozottan irányított, egészen addig, míg meg nem kérdezte a reptér információs pultjánál, hogy hol van a vonat. Az ugyanis a másik, pudongi reptérre közlekedett, jócskán a város másik felén. Ezért aztán jókora metrózás várt ránk a túlhűtött szerelvények egyikén, míg a vasút belső állomásához értünk. A metrójegy-automaták itt nem olyan tökéletesek, mint Pekingben, olykor kiköpik a használt metrójegyet, amit így jól el tud rakni a magyar turista szuvenirnek.

A MAGLEV előtt a szokásos biztonsági ellenőrzésen kell átesni.  Az állomásra aztán morgó mély hangon libegett be a szerelvény. Azt nem mondhatjuk, hogy gördült, mert kereke ugyebár nincs neki. Érkezéskor a vonat kicsit leül, induláskor pedig fölemelkedik, ahogy lebegni kezd. Sokáig az egyetlen mágnesvasút volt, amely utasokat szállított, eredendően Hangzhou-ig tervezték megépíteni, de ebből nem lett semmi, így csak 30 km-es vonalon jár a Pudong reptérig, viszont ezt a távot megteszi bő 7 perc alatt. Ez olyan, mintha Hódmezővásárhelyről 7 perc alatt Szegedre lehetne érni, kevesebb, mint most Hattyasról a belvárosba. Elképesztő. Ért néhány csalódás is a 330 cm széles, 2x3-as üléselrendezésű csodavonaton, a megrepedt belső válaszfalat celluxszal rögzítették, az eredeti 430 km/h-s sebesség helyett csak 300-zal vánszorgott, amit bármelyik közönséges „G” típusú lövedékvonat elért az országban.

A Pudong reptéren váltottam pénzt, és konstatáltam, hogy az összes címleten Mao ugyanazon képe van, míg a hátoldalon valami épület, vagy táj képe. A MAGLEV állomásán tájékoztató táblák, egy kis vonatmakett voltak kihelyezve, meg lehetett nézni a lebegtetés lényegét bemutató installációt, és volt olyan játék is, amivel karban lehetett tartani a vonatot. Aztán visszamagleveztünk a városba. Néhány nappal később amúgy házi készítésű petárdák robbantak föl ezen a reptéren, több sérülést és komoly riadalmat okozva.

Bevásárlóközpont pagodagiccsel

Shanghai belső részén a Nan Jing városrészben díszes, pagodákra emlékeztető épületekben zajlott az árusítás. Jókora tömeg hömpölygött az üzletek között. A bevásárlónegyed közepén volt egy tó, amin cikk-cakkos híd vezetett át, a szelfizgetők között úgy kellett átszlalomozni. A tavon úszó csónakból karbantartást végeztek az egyik épület tövében. Az egyik épületben bementünk a gyorsétterembe, és itt megismerkedtem a Kína-szerte ismert, de talán itt a legjobb baozi nevű étellel, ami kelt tésztás batyut takar, amelyben szaftos hús van csomagolva. Amit ettünk, azt xiao long bao-nak hívják.  Valóban finom volt, mondhatni jól laktam. A Kék Béka hatása azonban még érződött, ezért gondoltam, elmegyek a mosdóba, ott viszont egy takarítónéni őrjöngött valami miatt, ezért dolgomvégezetlenül eljöttem. Szinte nem tudtam úgy bemenni mosdóba, hogy ne lett volna ott valaki, aki takarít.

Yuyuen park sárkányokkal és aranyhalakkal

A nyüzsgő város békés szigete a park, a benne lévő hagyományos épületekkel, szobrokkal, kis tavakkal, és rengeteg növénnyel. Az egész egyetlen ember tulajdonát képezte a Ming dinasztia idején. Az épületek fő motívuma a sárkány, amely Ziling elmondása szerint a kínai törzsek szimbolikus állataiból (kígyó, oroszlán, stb.) lett összerakva, ezért lett Kína jelképe. Jókora magnoliafák árnyékában beosontam egy mosdóba, és megtettem, amit megköveteltem magamtól. A tavakban számtalan aranyhal úszkál. De ezek nem azok a kis pici, cuki halak, amik az akváriumban vannak, hanem brutális méretű falánk jószágok, amelyek nagyszerűen megtanulták, hogy a parkban mászkáló turisták élvezettel hizlalják őket. A bedobált kenyérdarabokra vadul rávezették magukat, egymás hegyén hátán cuppogtak, a látvány kissé röhejes is volt. Amikor odaértünk egy amerikai gyerekcsoport, és néhány koreai kisgyerek etette a halakat. A halak ezen viselkedése egészen emlékeztetett az összegyűlő, és egymást lökdöső emberekére, akik akár  másikat letaposva is nyomulnak a metróra, buszra, vagy a másik sorba az ellenőrző kapunál. Mint mindenhol Kínában, a parkban is szorgalmasan takarítottak folyamatosan. Jellemző a kínai látványosságra, hogy a legrégebbi kolostorban, vagy épületben is simán eldugtak egy szuvenírboltot, ez itt sem volt másképp.

A park után visszaértünk a város nyüzsgésbe. Az egyik installációnál a közeledő sárkányhajó-fesztivált hirdették, amelynek már vagy 2000 éves hagyománya van egy korabeli népszerű hazafi költő öngyilkossága nyomán.  A vásári forgatagban fölfedeztem egy családot, akiket még a meglevezés előtt láttam a metrón. Ez egy ekkora metropoliszban szinte a csoda kategória, szóval csoda történt. Az utcán járva azért érződött, hogy Shanghai sajnos kevésbé kerékpáros város, mint Peking. Volt például olyan utca, amire tilos volt kerékpárral behajtani.

Kelet gyöngye

Ezt követően átmetróztunk a Pudongba, hogy az ott magasodó tévétoronyba ellátogassunk. A torony előtt valamiféle showműsor előkészületei zajlottak, piros szőnyeg, stb. Mi ezzel nem törődve megvettük a jegyeket, majd benyomultunk az előcsarnokba, amelyben hatalmas korlátlabirintus tekergett, és igen méretes tömeg gyülekezett, erős zajt csapva. Ki is jelezték, hogy kb. egy óra, mire bejutunk a liftekhez. Először a biztonsági ellenőrzésre vártunk, 40-50 fős turnusokban eresztették be az embereket. Aztán egy kör alakú csarnokban csigavonalban sorakoztunk, és araszoltunk a liftek felé. 4 nagy lift visz föl a magasba, a beszállítás és a kiszállítás külön szinteken, vagy ajtókon történik, szembejövetel nincs, minden gördülékeny. A fölvonó gyorsan halad, csak úgy pattog az ember füle. Minden liftben van utaskísérő, amely természetesen folyamatosan beszél, előbb kínaiul, aztán pedig angolul. Mivel egyetlen külföldi voltam a liftben az angol szöveget a torony adatairól végig kimondottan nekem mondta. A kilátószint 263 méter magasan van, összehasonlításképp a szegedi belváros fölé magasodó dóm tornyai 81 méter magasak.  A kilátószinten üvegfal véd a huzattól, az egyes irányokban kínai városok, és távolságuk van kimatricázva. Elég erős zaj volt, rengeteg ember bámészkodott. Néhány pénzbedobós távcső is várta a kuncsaftokat, egyébként pedig aki pénzt akar költeni, annak tele van szuvenirboltokkal az egész helyiség. A kilátás döbbenetes, rá lehet látni a folyóra, a szomszédos tornyokra, illetve a tévétorony tövében lévő körforgalomra, és az afölötti gyalogos fölüljáróra.  A toronyban egész szórakoztató központ üzemel, 4D-s mozival, éttermekkel. Mi még egy látványosságot néztünk meg, az egy szinttel lejjebb lévő kilátót, ahol a padló külső része is átlátszó volt. Persze ez a tériszonyomnak nem tett jót, de bámészkodni megfelelt, rálépni meg nem volt kötelező. Nem mindenki volt ilyen gátlásos, többen ráfeküdtek hanyatt, és úgy szelfiztek, gyerekek meg egyenesen szaladgáltak rajta. Sajnos eléggé ködös volt a levegő, messzire nem lehetett ellátni. Lassan sötétedett, mi pedig elindultunk lefelé, méghozzá átszállással, mert az első lift csak a szórakoztató központig vitt. A második liften az utaskísérő nem tudta elmondani a mondókáját, mert folyton telefonon hívták, így viszont zavartalanul lehetett bámulni a közeledő város látványát, majd a hirtelen fölbukkanó előcsarnokot, melybe végül belemerült az üvegfalú fülkénk.  

Ha összevetjük a testvérváros Shanghai épületeit néhány szegedivel, az fenti eredményt kapjuk. A rókusi telefontorony is eltörpül a Pudong tornyai mellett, a rókusi víztorony pedig egészen jelentéktelennek hat. 

Várostörténeti múzeum

A múzeum tövében lévő földszinti részben rendezték be a várostörténeti múzeumot, amelyet ugyanazon belépővel megtekinthettünk. A múzeum összességében nem túl interaktív, ami általánosságban jellemző a kínai múzeumokra, de azért mégis talán a legizgalmasabb volt ilyen szempontból. Életnagyságú, és annál kicsivel kisebb, de azért szinte teljesen élethű járműmodelleket mutattak be, villamost, trolit, autókat, riksákat, kerékpárokat, díszes hordszéket. A város jellegzetes részeit, a banksort pl. makettekkel mutatták be, a helyi népszokásokat makettekbe feszített áttetsző, háló-szerű vásznakra vetítették rá, mintha az kis emberek tényleg a makettben mozogtak volna. A hagyományos üzleteket több korból is bemutatták. A háttérben füstifecskék csiviteltek fölvételről, vagy éppen a piac zúgása hallatszott, éppen helyszíntől függően. Nem csak a szemre, és a fülére hatottak, még a szagokra is ügyeltek, a halpiacon halszag érződött, a gyógyfüves üzletben pedig a növények illata terjengett. Az embereket viaszbábuk helyettesítették. Az egyik utcarészletnél megoldották, hogy zöld háttérre vetítették a képet, és aki besétált a háttér elé, azt barátai, vagy hozzátartozói autentikus közegben fotózhatták a kihelyezett képernyőn. Ezzel elszórakoztunk egy darabig, bár már kezdtünk fázni, és megéhezni. A múzeumban több koreai turista is volt, a „hánátülszet” (egy, kettő, három) felkiáltás majdnem olyan gyakori volt, mint a kínai változat. A koreai turisták nem nagyon nézelődtek, hánátülszet, fényképezés, és már rohantak is tovább. Shanghai igazán nem lett gyarmat, mint pl. Hongkong, de a Bund tele volt külföldi vállalkozóval és kalandorral. Egyik érdekes színfolt volt a kínai kormányzat által fölállított vegyes bíróság bemutatása, melyből látszott, hogy egy kínai, és egy külföldi bíró is ítélkezett. Ez jól szimbolizálta azt, hogy Shanghai félgyarmati sorba süllyedt. A múzeumban egészen hasznos magyarázó táblák voltak, kínai, angol és japán nyelven bemutatva a látottakat.  A torony előtt közben elkezdődött a műsor, melynek lényegére nem sikerült rájönnöm. Szinte szürkületi világosság volt a sok fénytől, átlátszó buborékokban szoknyás lányok voltak, láthatósági pántban táncoltak páran, biciklisek is ugrattak. A közönség elragadtatással nézte a műsort, főleg a gyerekek.

Vacsora

Mi viszont elviharzottunk a közeli áruházba, mert éhesek voltunk. Koreai étteremben vacsoráztunk, Zilingnek sikerült olyan csípős menüt rendelnie, hogy patakokban folytak a könnyei, mire meg bírta enni. Ez nem kis szó. Kimcsit kérés nélkül ingyen adtak egy kis műanyag tálkán. Már alig voltak az üzletközpontban, amikor elindultunk haza. Shanghai méreteit tekintve a világ legnagyobb városai közé tartozik, de olyan értelemben, mint pl. Hongkong, nem világváros, tehát 1-2 helyet leszámítva annyi külföldit nem látni. Persze nyilván angol feliratok vannak mindenhol, és teljesen kulturált, modern üzleti városmagja van, de a hatalmas embertömegben a nemzetközi jelleg nem annyira érződik.

A következő rész tartalmából:

Az egyik parkban egy magyar szupersztárral találkozunk, koldusok csúsznak-másznak a metrón, majdnem baj lesz az ebédből, várost nézünk egy alagútban, kipróbálunk egy francia származású trollamost, majd még egy helyi startuppal is megismerkedünk.

Az összes fénykép Shanghairól megtekinthető ebben az albumban.