Eszeveszett rohanás, kényszerutazás a guruló fagyasztóládákban, kirándulás tehénlepények és fecskék között, égzengés, tejes tea, majd esti hajókázás, metrókázás, és megtelepedés egy büdös szállodában a szárazföldön.
Ébredés a sötétségben
Hosszú agyalás előzte meg a döntést, hogy erre a napra is maradjunk. Szerettük ugyanis Hongkongot, és annyi volt még a látnivaló. Tervben volt még Tap Mun sziget, amint megintcsak a Googleről találtam, és virtuálisan már kirándultam is rajta. Ha Kína több turistát akar, meg kéne fontolnia a Google Maps engedését a szárazföldön is, még akkor is, ha ezzel a saját utcanézegetőinek vág alá. Akartunk még időt hagyni Ziling városára, Lanzhoura is, meg egy napot Pekingre, hogy a szuveníreket, amiket Ziling menet közben az interneten megrendelt, át tudjuk venni Shanyuntól (akinek nevét nem így kell írni, de nem tudom, hogyan). És aztán még kiderült, hogy akkor már útba ejthetnénk Hsziant is, ahol van egy menő városfal és mellesleg a világhírű agyaghadsereg. Ébredeztünk tehát a dög meleg és sötét szobában, a pólómat csatakosra izzadtam, mert a klímát nem mertük fölkapcsolni. Mivel tudtuk, hogy a hajóra, ami elvisz minket Tam Munra, sietni kell, gyorsan elkészültem, Zilingnek viszont ez tovább tartott. Mivel a nap folyamán elhagytuk a szobát, még össze kellett rakni a bőröndöt is. Végül a recepciónál hagytuk a cuccot, a pólómat a bőröndre tettem, majd leléptünk. Érdekes, mindezt csöndben matatva, mert nem volt a recepción senki, még aludt a hostel. Ez nem is volt itt gond. Valamiért máshogy bíznak az emberek ott, mint nálunk. Nem bíznak, és mégis. Nehéz ezt megérteni írás alapján.
Elérjük-e a hajót?
Szóval némiképpen iparkodni kellett a hajóra, amely az Egyetem hajóállomástól indult. Metróra, majd hévre szálltunk, és láttuk, hogy vészesen fogy az idő. Érdekes, hogy ilyenkor a jól működő hongkongi közlekedés egyszer csak egy vánszorgó csigává aljasul szemünkben. A hajóállomás a hévmegállótól igencsak messzire volt (hogy mértékegységként argentin focistákat is alkalmazzak), és mi meg rohantunk a fülledt hongkongi melegben, fölüljáróra föl, le, korláton átmászva, parkolón átfutva, aluljárón át, és mikor csurom vizesen, lihegve kiértünk a mólóra, megrendülten konstatálhattuk, hogy a láthatáron lebegő kis folt a mi hajónk, ami Tap Munra vitt volna. Keserű pillanat volt ez. Oda Tap Mun, mert innen már nem megy ma hajó oda emberi időben. Ziling élénk mea culpázásba kezdett a reggeli készülődés miatt, én pedig hirtelen agyalni kezdtem, hogy mi legyen. Három hévmegállóra voltunk Tai Waitól, ahol előző nap a bicikliket kölcsönöztük, és a hajóra rohanáskor is átjöttünk bicikliutakon, szóval lehet itt túrázni sokat, az világosan látszott. Csábító volt ez az eshetőség is. Ziling közben kérdezgetni kezdte a helyi erőket, vagyis a horgászgató bácsikat, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Ők nem nagyon tudtak segíteni. Fönn viszont állt egy taxi az út mellett, meg épp leparkolt egy jobb kormányos Tesla, és annak a sofőrje is odajött. Akkor aztán konzultálni kezdtek, és kisült, hogy a hajó megáll még máshol is, s eljuthatunk Tap Munra. Ziling megkérdezte tőlem, hogy mi legyen. Én pedig azt mondtam, hogy amíg van esély, addig menjünk, hiszen ezt terveztük el mára. Szóval a rohanás még nem ért véget, most kezdődött csak a java.
Taxi egy mólóhoz
Ennek a kis félresiklásnak köszönhető, hogy végül jobbkormányos autóban is ültem, amely pedig nem volt más, mint a taxi, ami néhány pillanattal az után, hogy beültünk, már a gyorsforgalmi úton suhant velünk. Kicsit necces volt a menet, mert kb. 4000,- Ft-ért alkudtunk meg vele az adott távolságra, merthogy ennyi dollár volt nálunk készpénzben. A taxis is, és mi is néztük a taxiórát, de végül mindenki megnyugodhatott, mert belefértünk a keretbe. Sai Kungnál voltunk mely szemlátomást nagyobb forgalmat bonyolító kikötővel rendelkezett a Sai kungi új közmólóval. Volt még idő az emeletes buszunk indulásáig, ezért elmentünk pénzt fölvenni egy automatához, majd leültünk a mólónál, és eszegettünk a padon. A mi hajónk ugyanis nem innen indult. Aztán kimentünk a kocsiálláshoz, és ott vártuk a buszunkat, fölülve a korlátra. Egy idős bácsi bottal sertepertélt ott, és elégé galuskásan beszélt hozzánk valamit, de Ziling nem értette, hogy mit. Ekkor tűnt föl, hogy a parktükrökben kis növésű szarvasmarhák legelésznek, és az emberek kinézete is kevésbé volt már itt világvárosias. A busz, mellyel utaztunk, nem haladt kapkodva, itt-ott befordult egy kisebb placcra, ahol a megállója volt. Végül megálltunk a Wong Shek mólónál , amit először még a buszból fényképeztem, mert nem tudtam, hogy ott fogunk leszállni. Így igencsak kapkodósan távoztunk a buszról. Kimentünk a mólóra, aminek korlátján transzparensek hirdették a falvak elsorvasztása ellen tüntetők véleményét, és buzdítását az önvédelemre. Amint a móló végére értünk, már ott is volt a hajónk. Ez nagyon szoros volt, szinte csoda! A hajó nem kötött ki, hanem orrát odanyomta a parthoz, majd folyamatosan menetet nyomott neki, hogy odaszorítsa. Az utasok a hajó orránál szállhattak be. Aztán hátramenetbe kapcsolt, és kitolatott kicsit, végül megfordult, és nekivágott a kékségnek, velünk a fedélzeten. 400,- Ft-ot fizettünk a jegyért, és haladtunk Tap Mun felé.
Hongkong szigetei között
Az emeleten ültünk le, néztük a hegyeket, a sirályokat, melyek a hajó körül röpködtek. Zilinggel a zsákmányszerzési technikájukat is megbeszéltük. Nem nyílt víz vett körül minket, szigetek és félszigetek között haladtunk. Kétszer kötöttünk ki, miután megérkeztünk a miénkre. Kicsit tartottam tőle, hogy nem fogjuk tudni, mikor vagyunk ott, de alaptalan volt a félelem, egyrészt a személyzet közvetlensége, másrészt amiatt, hogy már ismerős volt a sziget a street view nézegetése miatt, és a GPS a fejemben nem tévedett természetesen. Így hát a megfelelő helyen hagytuk el a hajót, én pedig egy újabb háttérképemet ismertem föl. Miközben a hajó pöfögve megfordult, mi a mólón horgászó helyiek között besétáltunk a partra. A móló korlátján a helyi választások előkészületeit véltem fölfedezni.
Tap Mun (塔門)
Angolul Grass Island, vagyis Fű-sziget. Hongkong észak-keleti részén fekszik, és igencsak parányi, mindössze 1,69 négyzetkilométer, és van rajta egy halászfalu, egy kikötő, meg egy helikopterleszálló , ami egyben a sportpálya is, merthogy nem sok sík felület van a kis szárazulaton. Még kb. 2000-en lakják, főleg halászok, de a népesség csökken, az utolsó iskola 2003-ban be is zárt. Egyre többen a turizmusból próbálnak megélni, aminek mi hasznát is vettük. Aki csillapítani szeretné a szigettel kapcsolatos határtalan tudásszomját, az ezen az oldalon megteheti, feltéve, hogy tud angolul. A szigeten nincsenek utak, csak gyalogutak és ösvények, ennek megfelelően szárazföldi járműközlekedés sincs.
A füstölők csonkig égnek
Két templomot találtunk, az egyik hagyományos, hangulatos kis szentély, benn hajómakettel, haranggal és a fával, amivel kongatni lehet, dobbal, meg halomba rakott gyümölcsökkel áldozat gyanánt. Zilingget azzal ugrattam, hogy kedves szokás, hogy narancsot tesznek ki a turistáknak, cserébe ő úgy csinált, mint aki neki akar látni harangozni. Magunk voltunk a kis szentélyben, az egész szigeten nem volt még akkor sok turista, itt meg pláne nem. Bár elhagyatottnak látszott a hely, szépen karban tartották. A füstölők már csonkig égtek a kis homokos tálcájukban. A templom előtt adakozók nevei sorakoztak egy táblán, igencsak jelentős terjedelemben. A sziget körbejárása után néztünk föl a másik, táblák szerint keresztény templomhoz, de az – ahogy máshol is – be volt zárva. Dicsértessék, ennyit erről. A házaknak viszont általában nyitva találtuk az ajtaját, belesve pedig láttuk a kis házi oltárokat, melyeken 3-3 kis vörös lámpa világított meg faragványokat, szobrocskákat. Szóval eléggé vallásos falunak látszott.
Idill a tehénlepények közt
A templom megtekintése után egy kis, 1 méter széles betonozott ösvényen indultunk fölfelé a hegyre. Az ég ekkor már folyamatosan dörgött. Egy tisztáson álló betontető alá húzódtunk be a közelgőnek vélt vihar elől, merthogy innen ráadásul lenyűgöző kilátás nyílt a völgyre, a környező szigetekre és a nyílt tengerre. A tető alatt pihenőhelyet alakítottak ki, padokkal, asztalokkal, így letelepedtünk, Zilinget elnyomta az álom, és ledőlt szunyálni, én pedig írtam a naplómat. A padló, a pihenőhely környéke, de a túraösvény is itt-ott össze volt szarva, a trágyára gyűlő rovarokat pedig lelkesen vadászták a szigeten hemzsegő füstifecskék. Utóbbiak furcsa mód le is szálltak a földre, és a homokban mászó bogarakat is csipegették. 4-5 fecske is nyüzsgött közvetlenül az orrom előtt a földön, nem semmi élmény volt. Aztán a madarak elmentek, és jöttek evezős fiatalok. Ziling föleszmélt szendergéséből, az ég morajlása elhalkult, így nekivágtuk még egy magaslatnak, ahol az úgynevezett Sárkány pavilon állt. Nem mondanám, hogy különleges építmény. Kihasználva, hogy egyedül vagyunk, dobtam egy sárgát (ilyen szép helyen talán csak Balatonvilágoson vizeltem a természetben), majd az első súlyos esőcseppek koppanására bementem a pavilonba, ahol átvészeltünk egy záport. Valamiért különösen jó kedvem volt, érthetetlen módon a pavilontól lefelé magyar népdalokat fütyörésztem. A betontető túlsó felén kezdődött a minimarhák birodalma. A „kis” jószágok teljesen szabadon, a turisták között legelésztek, vagy inkább a turisták teljesen szabadon mászkálhattak a marhák között. A marhák apatikus nyugalommal tűrték, hogy a turisták abuzálják őket a szelfibotokkal hadonászva, főleg mivel lefoglalta őket a fűnyámmogás dicstelen művelete.
Égszakadás
Az ösvényt, melyen andalogtunk, itt-ott javították helybéli munkások széles karimájú kalapjukban. A hegyoldalban méretes síremlékeket láttunk, de az egész nem állt össze egy hagyományos értelemben vett temetővé. Olyanok voltak a sírok, mint kis oltárok, az elhunyt fényképe is ki volt téve. Midőn a szigetet délről kerültük, egy újabb zivatar settenkedett felénk, a szürke fal sorban elnyelte a környező szigeteket, végül a tengerszoroson át felénk suhant, és egyszer csak leszakadt az ég. A kedves hongkongi panziósok kölcsönadtak egy esernyőt, de én még akkor azt hittem, hogy ez Ziling tartalék esernyője. Mindegy, alábújtunk, és próbáltunk így tipegni a szakadó esőben, mígnem az újabb építésű halászfalunál egy tető alá érve vártuk ki a zápor végét.
Ne fotózzá’!
A madzsong egyike a kínai mindennapokban gyakorta föltűnő jelenségeknek, amellyel már Szegeden többször találkoztam a Konfuciusz intézet eseményein. Ezért, ahol láttam, hogy játsszák, igyekeztem megörökíteni tapasztalatszerzés gyanánt, annál is inkább, hogy nagyon sok, eltérő változata van. Ahogy továbbhaladtunk, az egyik tengerre néző teraszon madzsongozókat fedeztem föl. 3 férfi és egy nő játszott. Üdvözlés után nézni kezdtük a játék menetét, mozgóképet is csináltam róla, ám a néni nemzetközileg is érthető módon jelezte, hogy ez neki nem tetszik, magyarán a felvétel innentől szűnjön meg. Aztán a férfiak csitítgatták, és bíztatták, hogy inkább a játékkal foglalatoskodjon. A többi helyen inkább kártyáztak, az annyira nem izgatott . A barátságtalan nénihez képest a kontrasztot a rendőr jelentette, aki mellettünk elsétálva mosolyogva üdvözölt minket, és szép napot kívánt. Az ösvény átvezetett egy kosárlabdapályán is, ezt is már ismertem korábbi digitális túráimról.
Tejes tea és szappanopera
A falu központjában bementünk egy kis családi vendéglőbe . A falat a tulaj néninek az étteremben járó sztárokkal készült közös fényképei díszítették. Én rizses húst ettem, meg valamilyen főtt polipot. Várakozásaimmal ellentétben egyáltalán nem volt rossz. A falon futó polcra egy jókora plazmatévét tettek, melyen igencsak erős hanggal ment egy szappanopera. A tulajok, az ember és az asszony csüngtek a tévén, míg mi ettünk. Úgy tűnt, hogy a fiuk szolgál ki. Rá is, mint a sziget többi lakójára jellemző, hogy igencsak robosztusak és magas növésűek. Végül Ziling tejes teát rendelt, ami helyi különlegesség. Először bizalmatlan voltam a sajátos lötyivel szemben, de aztán mégiscsak megtetszett az íze.
Fecskék a móló körül
Amíg ettünk, a vihar elvonult. A sziget élővilágával meg voltam elégedve, ha nem számítunk néhány gigantikus, 5 centis pókot, amit láttunk. A szúnyogok nem martak annyira, és hemzsegtek a füstifecskék. Amikor leértünk a mólóhoz a vihar utáni csöndet ezen madarak csivitelése oszlatta el. A horgászok közül az egyik nő ki is fogott egy halat. Igen, nők is horgásztak. Végül ugyanarra a hajóra szálltunk föl, mint amellyel idejöttünk. Ez a járat viszont ahhoz az egyetem melletti kikötőhöz vitt minket, amelynél először lekéstük. Az utazás is hosszabb volt, Hongkong szigetei között kanyarogtunk, itt ott megállva, és utast cserélve. Az egyik szorosnál egy úszó rendőrőrs mellett is elhaladtunk. Az ereszkedő nap sárgás fényénél Ziling szótlanságba burkolózott, én pedig fölfedeztem, hogy az az öböl, amibe beúszunk, pont az, amelynek partján bicikliztünk is. 1-2 utas elfeküdt a hosszúkás padokon és aludt egyet.
No sör zóna és mosott póló
A hajóállomásról ezúttal már komótosabban sétáltunk vissza a hévmegállóhoz. Szinte végig együtt haladtunk a többi utassal. A megálló melletti téren egy fehér, szakállas fickó szólított le minket, és élénken érdeklődött, hogy hol lehet itt sört kapni. Mert hogy voltak benne a 7-Elevenben, és ott azt mondták, hogy nincs. Nálunk inkompetensebbeket nem nagyon kérdezhetett volna, de nyilván azt hitte, hogy az egyetemre járunk. Utalt is rá, hogy nem érti, hogyan lehet, hogy egy egyetem mellett nem lehet sört kapni. Visszamentünk a szállásunkra, ahol a recepción lévő bőröndöket fölvettük. Meglepetésemre a kék, szegedes pólóm kinn száradt egy vállfán, fölakasztva. Kiderült, hogy a tulaj néni túlságosan elnyűttnek találta, ezért kimosta, és kirakta száradni. Ilyen kedves volt a hostel személyzete. Elköszöntünk, majd elindultunk. Ekkor derült ki, hogy az esernyő csak kölcsönbe volt, mert mikor elindultam vele, mondta Ziling, hogy ez ide tartozik.
Visszatérés „Mao vörös Kínájába”
A Futian Checkpointnál viszonylag gördülékenyen libbentünk át, Ziling nem is tudta, hogy mikor vagyunk még Hongkongban, és mikor a szárazföldi Kínában. Mivel már sötét volt, az ablakok nem szolgáltak sok információval. Ahogy átértünk, megint jöttek a szokásos ingerek, a biztonsági ellenőrzések, a kéken és pirosan villogó rendőrségi posztok. Visszanézve a Hongkongra, megvilágosodtam, mi volt az egyik legfurcsább dolog. A dögletes meleg ellenére az emberek cipőt és zoknit viseltek, csak néhány gyereken volt szandál. Hongkongban nem csak az volt az érdekes, hogy milyen emberek fordultak meg ott, de az is, hogy milyen szerepekben. Voltak például ukránok, de nem turistáskodtak, hanem zenéltek a kikötőnél. Vagy Mong Kok megálló felszíni kijáratánál egyszer csak letérdelt egy jól szituáltnak kinéző, robosztus, 50-es évei végei felé járó fehér fickó, kitett egy táblát, hogy nincs hol laknia, és nekilátott koldulni. Nekem meg úgy kellett összeszednem az államat, némi iróniával meg is jegyeztem Zilingnek, hogy nagyon hihető a fickó előadása. Lehet, hogy csak kísérlet volt, fogadás, vagy netán komolyan gondolta? Hongkongban bármi lehetséges.
Sencsen
Dzsitien, egészen Hongkong határáig nőtt szülővárosában jártunk tehát, ahol megaludtunk egy éjszakát, hogy majd másnap utazzunk tovább. A nyüzsgő pályaudvar előtt Ziling magamra hagyott egy darabig, majd visszatért, és foglalt szállást. Elég nehezen kerítettünk taxit, mert élénk volt a kereslet, ezért az állomáshoz vezető forgalmas út szélén mászkálva vadásztunk egyet. Út közben a taxi vezetője igencsak teátrálisan panaszkodott valamire. A szálloda, amibe mentünk, 12 emelettel rendelkezett, mi a 4. emeleten kaptuk a szobát. A recepción hideg volt, és olyan dohos levegő, mint egy pincében. A szag, és a díszlet nem illett össze, főleg a műmárvány padló és az aranyozottnak kinéző berendezési tárgyak és lift. A folyosókat és a szobákat padlószőnyeg borította, mindenhol átható cigarettaszag terjengett, de nem direkten, csak mint egy lakásban, ahol már minden magába szívta a mérgező bűzt. Balkánbenyomás. A szobánk döbbenetesen óriásinak bizonyult, a hongkongi szoba mindenestől legalább 6x elfért volna benne, és még akkor a fürdőszobát még nem is számoltuk, mert csak abban elfért volna egyszer a hongkongi szoba és fürdőszoba együtt. A franciaágyat viszont mellőzték, így itt volt az az éjszaka, mikor külön, egyes ágyakban voltunk kénytelenek aludni. Szóval kicsit fura volt minden, de gyorsan kellett foglalni végülis. Sajnos a az útiterv változása miatt az előre tervezés nem igazán működött ebben az időszakban, ami a vonatjegy foglalását is kissé drágává tette. Az étteremben rendkívül barátságtalanok voltak, a pincér srác szinte undorodott attól, hogy embereket ki kell szolgálnia. Elég fiatalnak tűnt, megkérdeztem, hány éves. Erre eltűnt, és onnantól fogva más szolgált föl, aki elmondta, hogy az illető 17 éves. A hely egyébként az éjszakai partyarcok gyülekezőhelyének tűnt, mert folyton jöttek-mentek a kicsípett és becsípett fiatalok. A szobában jól működött a klíma, amikor nyugovóra tértünk, már egészen hűvös lett a levegő.
A következő rész tartalmából:
Megint 300 fölött hasítunk a kínai tájban, kicsit átrendezzük a vonatot, föllázadok egy peronőr nénivel szemben, beköltözünk egy muszlim negyedbe, ami nem, hogy nem no-go zóna, hanem egyenesen turistacsalogató látványosság, este pedig csillagászkodunk… egy piacon.
Az összes hongkongi kép megtekinthető az alábbi linkeken:
