Kiderül, hogy van, aki Afrikába vágyik Kínából, akinek nem akar angolul tanulni a fia, akinek ellopták a csomagját a vonaton, és aki már 94 évesen utazik. Madárfüttyös vonatozás egyre nyugatabbra,egészen a Sárga-folyó partjáig.

Tömegnyomor

Apák napjára ébredtünk görög-római hostelünkben. Elmentünk egy gyors reggelire az egyik közeli kifőzdébe, majd az összepakolást követően kibuszoztunk a tegnap már látott vasútállomásra. A hagyományos vasút állomása koránt sem olyan fényűző, mint a gyorsvasúté, de azért a fedett peron alapértelmezett. A pénztárak félig nyitott helyen vannak, és már itt sejteni lehetett, hogy nagy tömeg lesz. Akklimatizálódásom viszont végbement az elmúlt hetek alatt, és már nem zavart annyira a hatalmas emberáradat. A váróban aztán rendesen földuzzasztották az utazóközönséget, de én pánikolás helyett csak figyeltem az embereket. Azon gondolkodtam, milyen lehet ilyen tömegben leélni az életet, meg hogy mi lehet itt ünnepekkor. Megnyíltak a kapuk, és elindultunk át a hídon a megfelelő vágányhoz, hogy fölszálljunk a hagyományos vonatra, amely 8 órás utazással Lanzhouba vitt minket. Meglepő módon késett kicsit a vonat, ablakai pedig eléggé koszosaknak látszottak. A por és a csekély csapadék megtette a magáét. Olyan nehéz volt az ablakon kilátni, hogy majdnem otthon-érzésem lett, de azt mégis elhessegette a kétfajta függöny és a jól működő légkondi.  A vonaton is elég nagy zsúfoltság várt ránk, de nem izgatott már különösebben. Beültem az ablakhoz.

Utazás nyugatra

Európában, ha valaki keletnek tart, úgy találkozik egyre kevésbé fejlett vidékekkel. Kínában ez fordítva van, a legdinamikusabban fejlődő régiók keleten vannak, beljebb, nyugat felé kevésbé fejlett tartományok következnek. Vonatunk határozottan nyugatnak tartott, a hegyekről a növényzet, a folyókból a víz kezdett fogyni. A házakat, utcákat elnézve elég szegényes területeket is átszeltünk, az iparból egyre kevesebbet láttunk, annál többet viszont mezőgazdasági területből. Számtalan alagúton is átbújtunk, hegyek között, völgyek között zakatolt (dehogy zakatolt) vonatunk. Gyorsvasút Lanzhoutól nyugatra már van, azon a szakaszon, amin mi haladtunk viszont csak épült még, legalábbis erre utaló jeleket láttunk az ablakból. Valahol a vonaton egy élő madarat is szállítottak a csomagtartón, mert az időnként elrikkantotta magát. A szemközti sorban ülő férfiakkal hamarosan szóba elegyedtünk.

Tolvajok és életkilátások

A jobb szélen ülő srác elmondta, hogy a túloldalon az ablak mellett bóbiskoló hosszúhajú, magas öregúr már 94 éves, és az öccsét megy meglátogatni. Állítólag harcolt a háborúban is. Az illetőt valami furcsa tisztelet és csodálat övezte ezért a vonaton, mintha csak összekacsintottak volna az emberek, miután egymásra néztek. A hórihorgas bácsinak volt stílusa, ez kétségtelen. Mikor szállt le, kifelé haladva hosszú botjával koppantgatott a padlón, ez számított itt a dudálásnak. A szemközti fickó még elpanaszolta azt is, hogy éjszaka, amikor aludt ezen a vonaton, kifosztották, elvitték a holmijait. Az emberek feje valahogy szögletesebbnek hatott errefelé, sokak bőre cserzettnek tűnt. Többen is helyet változtattak út közben, átültek egy másik helyre. Lehet, hogy a nehézkes helyfoglalást akarták kijátszani azzal, hogy több, kisebb szakaszra foglaltak helyet. Egyre haladtunk nyugat felé, a Nap nagyon lassan ereszkedett, a délután, majd az este is elnyúlt. Egy másik szemközt ülő srác elmondta, hogy nem szereti Kínát, mert nem tud olyan melót találni, amivel pénzt is keresne, ezért, ha tehetné, elmenne külföldre, például Afrikába. A velem szemben ülő 39 év körüli nő panaszkodni kezdett, hogy a 12 éves fia bele van szerelmesedve a japán rajzfilmekbe, és folyton japánul akar tanulni, az angol azonban hidegen hagyja. Aztán beismerte a nő, hogy ő amúgy angol szakos volt a főiskolán, de annyira nem gyakorolta a nyelvet, hogy azóta már nem mer megszólalni. Nah, gondoltam, ide tényleg érdemes jönni angolt tanítani, nincs belföldi konkurencia. Másfél milliárd ember pedig azért piac.

Lanzhou

A vonatból kiszállva meleg, de száraz levegő lenget körül minket. A vasútállomás nem a legújabb, de elég futurisztikusan néz ki Lanzhouban. Az állomástól egyből megindultunk a foglalt szállás felé, elég félelmetes módon átkelve az állomás előtti soksávos úton. Nem kellett sokáig menni, lefordultunk balra egy sikátorba, majd betértünk egy épületbe. Mielőtt az épületben átélt rémségeket taglalnám, essen pár szó a városról, ahová érkeztünk. Kiejteni talán Landzsónak lehetne. Lanzhou Kanszu tartomány székvárosa, az egyetlen város, amin keresztülfolyik a Sárga-folyó. Nehézipari központ, az egyik legszennyezettebb levegőjű város a világon. A folyó vize konkrétan mérgezővé is vált, a talajvízzel együtt, ezért a vízellátás komoly energiákat emészt föl, érdemes csak palackozott vizet inni. Az elővárosok népességét is beleszámítva bő 5 és fél millió ember otthona. Metró még nincs, de már épül. A történelme eléggé kalandos, szovjetekkel és japánokkal együtt, érdemes róla még olvasni itt is.  Ziling ebben a városban született és nőtt föl, ide járt általános- és középiskolába, itt élnek szülei, nagynénje és nagymamája, valamint unokatestvére és annak férje.

Rémes hostel

Persze földerenghet az olvasóban a kérdés, hogy miért hostelben szálltunk, ha Ziling ebben a városban él. Ez egy jó kérdés, és ehelyütt megválaszolatlan marad. Ziling általában jó szállásokat foglalt le, ezúttal viszont melléfogott ezzel a hostellel.  Először is a lift a 3. emeletről indult, a szállás meg a 9. emeleten volt. A 3. emeletig lépcsőn kellett fölmászni egy alig megvilágított lépcsőházban, aminek a mennyezete olyan alacsony volt, mint a Btk. Petőfi Sándor sugárúti épületének, Szegeden. A lift előtt fölfoghatatlan okból egy kb. 25-30 centiméteres gátat építettek a padlóba, így még ezen is át kellett ugratni a bőrönddel a liftbe szálláshoz. A megkapó előtér csak a beetetés részét képezte, mert hamarosan kiderült, hogy a kulcs nem nálunk lesz, hanem a recepciósnál és tőle kell majd elkérnünk. Az is nyilvánvaló lett, hogy nincs fürdőszoba, csak egy kis, közös fürdő. Nekünk még elit szoba lett foglalva, de több szobában csak emeletes ágyak voltak. Klíma nuku, csak ventilátor. Még ezt is el lehetett viselni. A vizesblokkban viszont erőteljes bagószag áramlott, az a fajta orrbénító rémség, ami nagyon régen a Hanságiban volt a forrás szobában. A közös WC-be lépéskor két sunyi lépcsőn kellett fölmenni, majd a fülkében megint két, immár magasabb fokot kellett megmászni a guggolós alkalmatossághoz.  Nem elég, hogy az ember félálomban tornázik a székeléshez, még tegye mindezt egy szakadék szélén? Egy potrohos, félmeztelen bunkó fennhangon mobiltelefonált a közös előtérben kihelyezett kanapén, mintha egyedül lenne. Ennyi már tényleg elég volt, hogy Zilinggel megbeszéljük, hogy holnap másik helyre költözünk majd át. A szállásról készült képeket a holnapi az albumban meg lehet nézni, de csak a holnapi napi post föltöltése után.

Jó útra tért taxis

A szálláson átélt sokk után kilibbentünk az utcára, és fogtunk egy magánautót. Lényegében feketén taxizó volt az illető, Zilinget viszont ez nem zavarta, és egyből beültünk. A fiatalember igencsak beszédes kedvében volt, Ziling pedig egy kicsit fordított is a társalgásból. Az illető elmondta, hogy 24 éves, és különböző bűnbandákban tevékenykedett, azonban a felesége kedvéért abbahagyta, és azóta unaloműzésből taxizik. Nos, számomra ez nem volt egy megnyugtató és hihető magyarázat. Később Zilinget meg is kérdeztem, hogy az ilyen névtelen feketén taxizóktól hogyhogy nem tart, de jobbára csak vállvonás volt a válasz. Hihetetlen. Egy forgalmas, muszlim vendéglőkkel teli utcába mentünk, és az egyik étteremben meg is vacsoráztunk. Ziling szerzett poharas dinnyelevet, és mikor visszajött, figyelmeztetett, hogy vigyázzak a pénztárcámra, mert ezeken a helyeken itt bizony már vannak zsebtolvajok. A dinnyeleves poháron lévő moncsicsis fóliát szegény moncsicsi fején átszúrva a szívószállal már szívogathattuk is a nedűt.

A következő rész tartalmából:

Sztárrá válásom első jelei jelentkeznek, először didergek az utcán, mióta Kínában vagyok, elballagunk a városrészbe, ahol Ziling fölnőtt, váratlan bürokratikus akadályba ütközök egy medence partján, a folyónál követnek minket, majd Ziling édesapjánál vacsorázunk, miközben halomra haló japánokat nézünk.