A mai napon kiderül, hogy mi a közös Kiszomborban és Shanghai-ban, hogy lehet alagútban városnézni, hogy egészen kis földimogyorótól rosszul tudom érezni magam, hogy néz ki a kínai trollamos és végül, hogy néz ki egy kínai startup székhelye.

Szállásváltás

Elhatároztuk, hogy egy nappal többet maradunk Shanghaiban, mégiscsak elég nagy város, és még volt, amit meg szerettünk volna nézni. A gond az volt, hogy a fickó, aki kiadta a nappaliját nekünk, a következő éjszakára már kiadta a szobát másnak. Ezért miközben valami lekváros kenyérrel jó lassan megreggeliztünk, Ziling gyorsan foglalt egy másik szobát egy hostelben, és áttaxiztunk oda. A szobánk a 3. szinten volt, ami a mi fogalmaink szerint a 2. emeletet jelöli. Kínában a földszint, az már az 1. szint, így ennek megfelelően számozzák az emeleteket. A liftekben nincs tehát 0-ás gomb, vagy F betűs gomb, hanem csak 1-es. A mi szobánknak jutott egy buszállomásra és egy soksávos útra néző lőrésszerű kis ablak, amit kicsit kicsinek éreztem, viszont sok szobának egyáltalán nem volt ablaka, szóval ez még a luxus kategóriába tartozott.

Találkozás egy magyar ismerőssel

Csekély az esélye, hogy Kínában magyarral találkozzunk, annak még csekélyebb, hogy ismerős legyen az illető. Jókora metrózás után érkeztünk a hivatalos nevén Hongkou parknak hívott ligetbe, amelyet egyébként Lu Xun parknak hívnak. A modern kínai irodalom egyik kiemelkedő alakja, író, költő volt ő, aki e liget közelében élte élete utolsó éveit, és a wikipédia szerint ide is temették. Voltak ebben a parkban még nagy történések, akit érdekel, olvassa el itt.

Szóval ő volt az a kínai irodalmár, aki fölfedezte Petőfit. Néhány művét, pl. a Szabadság, szerelem c. verset kínaira fordította, és ez után több történelmi vonatkozás folytán olyan népszerűvé lett a vers, hogy a kínai iskolákban tanítják, és kb. minden kínai tudja fejből. A park meglehetősen terebélyesnek találtatott, így nem találtuk meg egyből költőnk szobrát, merthogy azért jöttünk, hogy azt megnézzük. Az internet szerint 2007-ben Gyurcsány avatta föl a világkiállítás idején.  Láttunk szép tavat, és például egy emlékművet, amely a Japánnal való békére utalt. Nem tűnt nagyon agyonkoszorúzottnak, viszont a gyerek jót játszottak mellette. Volt a ligetben egy szoborpark is a világirodalom nagyjainak, mint pl. Dante, vagy Puskin. A szobrok mellett a szokásos tértáncolásra készültek a helybéliek. Innen rossz irányba indultunk, de aztán Ziling megkérdezett egy  leparkolt csettegőn ücsörgő és elmélyülten bagózgató bácsit, hogy merre találjuk a szobrot. A bácsi hosszadalmas monológja után elindultunk a jelzett irányba. Meg is találtuk a Lu Xun emlékház előtt a kínai irodalmár modernre sikeredett szobrát, amelynek közvetlen közelében, a park kapujához közel ott volt Petőfi Sándor mellszobra. A koszorú sajnos már elrohadt az időjárás viszontagságai közepette, valamint volt néhány eldobott cipő, nejlonzacskó, és más hulladék a szobor körül. Mivel ezt az állapotot méltatlannak éreztem, nekiláttam eltakarítani a szemetet, melyben végül Ziling is segített. Ha tehát keresünk valami hasonlóságot a magyar települések, így pl. Kiszombor és Shanghai között, akkor lehet az, hogy van Petőfi mellszobor. Végül mindenki a maga nyelvén elszavalta a Szabadság, szerelmet, készült néhány fénykép, majd indultunk is tovább, mivel Shanghai nagy, és elég sokáig tart benne a közlekedés.

Tolakodás és koldusok

Ezen a napon metróztuk a legtöbbet, sokszor csúcsidőben. Itt nem adták át a helyet az időseknek, sőt, a tetőfokára hágott az aranyhal-effektus, a tömeg egyből rányomult a legkisebb helyekre is. A csúcsidőben jönnek a koldusok is, nyilván maximalizálva a bevétel esélyét. Nem számít, mekkora a tömeg, ők átkúsznak az emberek között a metrón. A nyomorék lábú csupasszá tett lábakkal a fenekén csúszva közlekedett az utastérben, meglepődésemre dobozában szépen gyűlt a papírpénz és az érme, sorban adakoztak a látszólag csak a telefonjukkal elfoglalt emberek. A fenéken csúszó koldus után egy nő jött, ő térden csúszva mozgott, nyakában csecsemővel.

Csúcsidőben elég nehéz leszállni a metróról, mert amint kinyílik az ajtó, a népek vadul elkezdenek fölnyomulni.
Ezért aztán megesik, hogy valósággal át kell gázolni az embereken, ha le akarunk szállni a nekünk megfelelő állomáson. Persze a kis gátlásos európai léleknek ez megrázkódtatás, de egy idő után észreveheti az ember, hogy egyáltalán nem haragszanak meg, ha odébbtoljuk őket. Nincsenek szemrehányó beszólások, hogy „hé, vigyázzál már”, vagy „mi van, nem férsz el”, semmi, csak nyomakodnak, meg én is nyomakodok, és kész. Néha este olyan kék-zöld foltokat találtam magamon, amelynek eredetére nem emlékeztem. A mozgólépcsőknél sorba kellett állni, de a mozgólépcsők mellett, vagy között lévő rendes lépcsőnél nem, így ott néha gyorsabban lehetett haladni. A járatokban hatalmas emberáradat hömpölygött, a kínaiak erre azt mondják, hogy „emberfolyó”, vagy „emberhegy”. Egy metrójegy kb. 160,- Ft-ba kerül. A zebráknál a jelzőlámpákban beépített számláló van, amely a lámpa váltása előtt 20 másodperccel elkezd visszaszámolni. A gyalogosok zöldje ekkor már villogni kezd. A kanyarodó járműveket rendre ráeresztik az egyenesen haladókra, és a zebrákra is. Ilyenkor az „erősebb kutya b.szik” elv érvényesül, jobb, ha vigyáz a gyalogos. A biciklis, a triciklis és a robogós soha nincs kivilágítva este, nagyon gyakori, hogy az autók, furgonok is világítás nélkül mennek. A trolibuszok hol vezetékes, hol vezeték nélküli üzemben közlekednek. A metrók jobbra tartanak, míg a vonatok – legalábbis úgy láttam – a bal oldalon közlekednek.

Veszedelmes ebéd

Egy aluljáró gyorséttermében ettünk. Elég sokan voltak, ez egyébként jó jel szokott lenni. Én csirkés rizst kezdtem betolni, Ziling pedig tésztát, amit viszont földimogyoróval öntöttek le. Innentől kezdve nem kevertük az ételeket, és nem ettünk bele egymáséba, ahogyan pedig szoktuk volt tenni. A csirke nem volt jó. Kértünk ezért marhahúsos menüt, de a marhahúst nem sütötték át, egy véres cupákot el sem bírtam rágni, ezért visszaküldtük az ételt a konyhára, hogy süssék át jobban. Aztán már ehetőbb volt. No, és ekkor jött a hiba, ugyanis logisztikai egyszerűsítésből egyazon flakonból ittuk a vizet, és Ziling előbb ivott, mint én. Márpedig a földimogyorónak nyoma maradt a flakon száján. Így földimogyoróval érintkeztem, amitől egyből beindult a szájzsibbadás és az enyhe hányinger. Nem elég, hogy a Kék Béka kísértete miatt reggel bevettem egy széntablettát, még jött ez is, ezért a biztonság kedvéért egy allergiagyógyszert is bekaptam az egyik bevásárlóközpont budijában.

A Nanjing Road és ami mögötte van

A városban emblematikusnak számító „Nanking út” egy szakaszát sétálóutcává alakították, melyen nyugatias üzletek és vendéglátóhelyek sorakoznak. Ezen az úton folytattuk a városnézést. Az utcán régi villamosokra hasonlító városnéző kisvonatok szaladgáltak. Shanghainak nem maradt a belvárosában klasszikus villamos, bár hallottam, mintha beszéltek volna a visszaépítéséről. Ez az utca annyira nem volt szimpatikus, ezért letértünk egy párhuzamos mellékutcára. Ezeken már jártak a biciklisek, motorosok, az eget villanyvezetékek hálózták be, szóval már igazi ázsiai életérzés fogott el. Az emberek is máshogy néztek ki, mint két sarokkal odébb, az épületek is alacsonyabbak és régebbiek voltak. Az egyik utcasarkon egy zöldséges előtt méláztam el Zilingre várva, és néztem, hogyan áramlik a forgalom a kereszteződésben, az  STOP tábla teljes letojásával, a kikerülési szabály tökéletes mellőzésével.

A mi fogalmaink szerint ilyen kereszteződés nem is létezhetne, mert az első szabálytalan becsorgás után mindkét fél megállna, majd fölszívva magát fennhangon anyázna a másikkal, és jól kioktatnák egymást a KRESZ-ből. Itt meg semmi, csak mennek. Az is lelassít, akinek elsőbbsége van. Ki tudja, lehet, hogy az előző kereszteződésben ő hajtott át a piroson. A csatorna itt rendre rossz, ezért több helyen lehetett látni, hogy javították. Visszatértünk a Nanking útra, amin kisétáltunk a Bundra, így nappali fénynél is látva a modern Shanghai emblematikus városrészét, a Pudongot.

Folyópart

A parton kicsit járt a levegő. Amit az éj sötétje elrejtett előlünk, az most látszott, bizony némi szemét is úszott a folyóban. Folyamatosan jártak a kisebb teherhajók, időnként 1-2 tengerjáró is arra járt, volt egy európai, egy orosz, meg egy kínai is. Sokáig nézegettük a hajókat, ságváris pólóm lobogott a szélben. Már első este, a parkolóháznál láttam, hogy ki van táblázva egy bizonyos városnéző alagút bejárata. Ezért Zilinggel úgy döntöttünk, megnézzük, mi is az.

Városnéző-alagút

Amikor az ember városnézésről beszél, általában nem egy alagút jut az eszébe. Merthogy egy alagútban általában az alagútnak a falát lehet látni, és nem a várost. Nem véletlen talán, hogy vannak városnéző buszok, de nemigen van városnéző metró például. Bár Kínában sok csodával találkozik az ember, de  a folyó alatt a Pudongba átvivő városnéző-alagútból sem a város látszik természetesen. A kedves olvasó már bizonyára izgatott, hogy akkor mégis mitől városnéző az alagút, és bennem is ezek a gondolatok fogalmazódtak meg a helyszínen. Egy víz alatti látványt ábrázoló falakkal körbevett mozgólépcsőn kellett lemennünk a föld alá a válaszért.

A városnéző-alagútban gyakorlatilag egy sikló közlekedik két „vágányon” . A két kapszulát kábel húzza, és egy spéci fordítókorong fordítja meg a két végállomáson. A mi kapszulánkba csak mi szálltunk be ketten, meg még egy anya a kisfiával. Vezető, vagy ülések nincsenek, csak hatalmas üvegablakok, az egész csupa ablak gyakorlatilag. Az átkelés alatt folyamatosan futurisztikus zene szólt a hangszóróból, az alagút falán pedig mindenféle ledekből formázott világító minták futottak, néha egészen káprázatos látványt nyújtva. Az út csupán néhány percig tart, és 2.000,- Ft-ba kerül, ami mondjuk kicsit túlzásnak tűnik, de hát ez mégiscsak egy városnéző-alagút, ilyenből nincs sok a világon.

Trollamosozás

Eltelve az alagút nyújtotta élménytől a tévétorony mellett tanakodtunk, hogy merre menjünk tovább. Végül úgy határoztunk, hogy megnézzük a trollamost. Ezt a járművet nem hivatalosan nevezik így persze, csak én használom ezt a nevet, merthogy egy olyan villamosról van szó, ami gumi kerekeken gurul, és van középen egy vezetősínje. Tehát ötvözi a trolibusz és a villamos hátrányait, viszont legalább jó drága.  Franciaországban (pl. Caen) és Olaszországban, pl. Padovában is találkozni ilyen járművekkel, utóbbin utaztam is. Shanghai egyik újabb építésű kerületében jár ez az öszvér, a hálózat egyelőre egy vonalból áll, de már persze készülnek átadni a másodikat. A járműveket – nem meglepő módon  - a franciáktól szerezték be.  A forgalom nem volt nagy, talán 3 jármű körözött a vonalon, és nem voltak tömve a kocsik. Szemben a hipermodern metrós jegyérvényesítéssel, itt papírfecni volt a jegy, és a kalauz lyukasztotta, amitől mégis emberinek hatott a dolog.

Ziling barátja

Zilingnek – elmondása szerint – egyetlen olyan barátja van, aki fiú. Alacsony, vékony figura,  Taoyang-nak hívják. Egy metrómegálló melletti, behajtást gátló jókora kőgolyósor golyóin ülve vártuk, amikor fölbukkant. Állítólag értette az angolt, de az biztos, hogy nem beszélte. Velem nem nagyon foglalkozott, viszont fosta a szót, és állandóan vicceskedett Zilinggel.  Egy meglehetősen elegáns étterembe mentünk egy közeli üzletközpontba. A vendégkör elég vegyesnek látszott, voltak párok, de gyermekes családok is. Az étterembe nem mehettünk csak úgy egyből be. A folyosón székek voltak kirakva, itt foglalhattunk helyet, és várakozhattunk, hogy megürüljön az asztal. Bizony, nem csak úgy bemegyünk ám, hanem várunk, mint egy orvosi rendelő előtt. A várakozás alatt egy egyszerű, nyomtatott papíron feltüntetett étlapról ceruzával, vagy tollal jelölve választásunkat már előre megrendelhetjük az ételt. Elég papírpazarló megoldás ez, viszont az ételre kevesebbet kell várni. A folyosón viszont ültünk fél órát. Elmentem a Taoyanggal vécére is (ismerte a járást), és próbáltam vele kommunikálni, de nem nagyon sikerült.

Az étterem valószínűleg Ildi - szakács kollégám – kedvence lett volna, nagyon ügyeltek a tálalásra. Hosszúkás tányéron, félig függőleges és lyukas tányéron hozták a fogásokat, az italok pedig színváltósan világító kockák által termelt gőzből lógtak ki. A fizetés nem készpénzzel ment, még csak nem is kártyával, a számlát telefonnal lebonyolított átutalással egyenlítette ki vendéglátónk. Itt némiképp kiszorultam a társaságból, a fiatalember fosta a szót. A bevásárlóközpontból kifelé aztán elégedetlenkedett egy sort a Mao kultusz kapcsán, amiről azt hittem, hogy képtelenség egy olyan országban, ahol minden bankjegyről Mao képe néz le, meg amúgy is kommunista, meg diktatúra.

Inkubátorház

Taoyang egy cég építésében vett részt, amely e-learning alkalmazást/honlapot fejleszt egyetemisták részére. A cég irodája is egy egyetemi negyed melletti épületben volt, több más cégével együtt. Elmentünk megnézni ezt a munkahelyet. Az egyetemi negyedben sétálva több külföldit is láttunk, fordított U alakú kerékpártámaszokat, vendéglátóhelyeket. Az irodaházként egy modern épületet kellene elképzelni, de nem kell, mert itt a kép róla. Benn társalgó, büfé várja nappal a kikapcsolódni vágyókat. Itt egyetemisták, és frissen végzettek kezdhették el építeni vállalkozásaikat, szóval afféle inkubátorházról beszélhetünk. A különféle induló cégek alkalmazottai, vagy hát vállalkozói egy légtérben dolgoznak, hosszú asztaloknál, számítógépeknél. Dacára, hogy késő este volt, még sokan benn voltak. A srác bevallotta, hogy miután visszakísért minket a metróhoz (ami már volt vagy este fél 10) ő még megy vissza dolgozni. Hiába, saját cég, föl kell futtatni, ázsiai munkamorál és társai. Én persze mondtam, hogy áh, holnap is lesz nap, mit lehet már este 10-kor haladni a munkával, de lepergett róla. Ő egyébként a termék népszerűsítéséért felel, reklámozza a programot az egyetemeken, valamint netes csatornákon (pl. Wechat) és igyekszik ügyfeleket szerezni. Ziling még el akart hozni pár kiállított plüssfigurát a társalgóból, de erélyes föllépéssel megakadályoztuk, hogy előkészületeit a befejezett cselekmény kövesse.

Döbbenet – Shanghai kihal

Azt gondolnám, hogy egy ekkora metropoliszban hatalmas esti élet van. Találkoztunk ismét Jinyinggel és párjával, Yonggal, velük mentünk sétálni a toronyházak tövében. Reméltük, hogy találunk egy gyorséttermet, vagy egy kocsmát, ahová beülhetünk. Nos, ez reménytelen vállalkozás volt Shanghai központjában, ugyanis az összes bolt és étterem bezárt. Itt-ott még pakolták a teraszok fémszerkezetét, de csak ennyi élet zajlott az utcán, egyébként szinte kihalt volt az egész.  Az emberek vagy még dolgoztak, vagy aludtak, hogy másnap tudjanak menni dolgozni. 10 óra volt, és nem tudtunk hova beülni Shanghai belvárosában. Iparkodni kellett volna, mert nem sokkal később a metrók is leálltak. Sétáltunk még egy kicsit a kihalt Nanking úton, majd végül egy elektromos-benzines vegyes üzemű kocsival visszataxiztunk a hostelbe. Este még írtam kicsit a naplót, majd gyorsan el is aludtam, hosszú nap volt ez.

A következő rész tartalmából:

Megtesszük a Szeged-Budapest távot 1 óra alatt, vonattal, és átmegyünk Hangzhouba. Szállóba költözünk, látunk pokrócos robogókat, sétálunk egy tó partján, és 5 emeletes étteremben eszünk, ahol még az amerikaiak is kínaiul beszélnek.