Különleges mikroklímába érkezünk, a vonat 300-zal tépi a sínt alattunk, sétálgatunk egy tó partján, mókusra vadászunk és hiába várjuk a szökőkutat.

Hanghzou

Elsőként egy mondat arról, hogy minek jöttünk ide: Ziling ebbe a városba járt egyetemre, környezetmérnök szakra, és meg szerette volna mutatni. Kiejteni talán Handzsónak lehetne, egy 9 milliós lakosú város a Jangce deltájában, a Nagy-Csatorna déli végénél, Csöcsiang tartomány székhelye. Aki szeretne róla többet tudni, olvassa el a wikipédián. Érdemes kiemelni a Nyugati-tavat, amely a város fő nevezetességei közé tartozik, jókora park veszi körül, és kihat a város klímájára, ami nem csak meleg, te fojtogatóan fülledt is. Már Shanghaiban is sok volt a fa méretű leander, de voltak platánok is, itt, Hangzhouban már pálmafák is nőttek a szabadban. Ottlétünk alatt is gyakran esett az eső. A faunáról még meg kell jegyezni a füstifecskék és a denevérek, valamint a mókusok jelenlétét. A város távolsága Shanghaitól kb. annyi, mint Szegednek Budapesttől. Amikor ott jártunk, már nagyban zajlottak a csak szeptemberben esedékes G20-as találkozó előkészületei, melynek kapcsán meg is jegyezték a magyar portálok (pl. az index), hogy a fél várost elküldték szabadságra a konferencia alatt. 

Utazás

Amíg Ziling a jegyeket intézte, én bámészkodtam, és fényképeztem a pályaudvaron, miközben a d-m-s-d’ szignál után rendre hadart valamit a bemondó.

A nagysebességű, G jelzésű vonat ezt a távolságot bő egy óra alatt megteszi úgy, hogy közben két helyen meg is áll. A színvonalat összevetni a Szatymazon is megálló szegedi IC-vel teljesen fölösleges, ha az egyiket vonatnak hívjuk, akkor a másikat nem nagyon lehet annak nevezni, tehát nem egy kategória a kettő.  A viteldíj forintba átszámolva kb. 3.100,- Ft egy főre, ami kb. egy árban van a mi tanyaIC-nkkel. Percre pontosan indul, pontos az utastájékoztatás, udvarias a személyzet, működik a klíma, a budiban angol WC várja a kuncsaftokat, amit én jól le is fényképeztem. Szóval vonatunk átsuhant Shanghai városából Hangzhouba. A vonatról leszállva (vagy kiszállva, mert a peron természetesen teljesen egy szintben van a vonattal) egyből megcsapott a hőség és pára. Egy gyermekes családdal együtt mentünk a vonat orrához fényképezni a masinát, amit a peronőrök nagyon nehezen akartak elfogadni, hiszen az ő feladatuk az volt, hogy az embereket kitereljék a peronról. De aztán nem balhéztak, mikor látták, mit csinálunk.

Teljességgel ismeretlen élmény Magyarországon a 300-zal suhanó vonat. Kína ezzel a vasúttal  Németország és Japán nyomdokain jár, méghozzá gyorsan.

Hangzhou helyi közlekedése

A shanghai-i metróhálózat után kimondottan szerénynek is kicsinynek tűnt Hangzhou metróhálózata. Természetesen ebben a városban is zajlott a metróépítés, így csak pillanatnyi állapotról beszélhetünk. A metrókocsik keskenyebbek és rövidebbek, mint Shanghaiban, és – bár nem megy percekig a vonat az alagútban két állomás között – azért itt is eltart egy darabig, míg végigérünk a vonalon, mert bizony majdhogynem van 30 állomás itt is. A peronfalakat itt is megtalálhatjuk, ami összességében nem hátrány, mivel Kínában vagyunk, ahol nagy a tömeg, és a lökdösődés. A metrójegy viszont csak 80,- Ft, amiért persze az összes vonalon lehet utazni. Járnak a városban trolibuszok, normál buszok és elektromos buszok is. Ezeken az utazás elég kényelmetlen, a kínai forgalom ugyanis nem az akadálytalan suhanásról szól, a helyiek pedig példás ügyességgel foglalják be az ülőhelyeket. A metróépítés miatt még extra dugók is jutottak. Ha jól rémlik, épp egy ilyenben araszoltunk, mikor egy mentő bevágódott a mellettünk lévő kórházhoz, a beteget kiszedték, és folyamatos szívmasszázs közben tolták be az ajtón. Ilyen még otthon sem láttam élőben hálistennek. Hangzhouban sok kerékpársáv van, vannak egyirányú utcák, melyek a bringásoknak kétirányúsítva lettek. A jelzőlámpák előtt a forgalmasabb kerékpársávok fölé tetőt építettek, hogy addig se ázzon senki, míg a lámpára vár. (ha ugyan vár…) Ezeken is, mint sok helyen a G20 találkozót hirdették. A városnak nevezetessége még a közbringa hálózat, amely a világon a legnagyobb, és jó sokat használtuk is, de erről kicsit később. Nagyon sok az autó, nagy a forgalom, a motoroknál pedig talán itt lehet megfigyelni azokat a házi buherálásokat, melyeknek keretében mindenféle plédeket, meg takarókat tettek a robogók elejére, ami a vezetők térde és lába elől fölfogja a szelet. A kiképzésük egyébként olyan, hogy fölnyúlnak a kormány fölé, tehát a motoros úgy foghatja a kormányt, hogy a keze is védve van. A rózsaszín, meg virágos takarók muris látványt nyújtottak a forgalomban, főleg, hogy legalább 30 fok volt, és az emberre rárohadt a ruha.

Szállodában urizálunk

Ziling nem aprózta el a dolgot, és gyorsan befizetett 3 éjszakát az Ibis szállóban, ami fejenként 12.000,- Ft-ba került. A hostelekkel ellentétben itt volt rendes méretű szoba, fürdőszoba, csak éppen áram nem mindig, de erről később. A liftben egy kisfiú szállt be mellénk, és kérdezte, hanyadikra megyünk, majd készségesen benyomkodta a szükséges gombokat. A gyerekrajzás különös volt a szállodában, de aztán megtaláltuk a magyarázatot erre is.

A szálloda pozícióját a Baidu térképen itt tekinthetitek meg.

Reszket a Hold a tó vizén

Sikerült egy jó éttermet találni, ahol nem csak finom volt az étel, de bőséges is. Megpróbáltunk venni elektronikus kártyát a közlekedéshez, de a közlekedési cég ügyfélszolgálata már bezárt. A közszolgák igen nagy precizitással fejezték be a munkaidőt. Ziling még elszopogatott egy jégkrémet, majd lementünk a város jelképének számító tóhoz. A tó partján nagy volt az élet. Itt-ott mólók lógtak be, némelyikhez hajók kötöttek ki, melyek a tavon sétahajókáztak. Nem az 50-60 éves balatoni vízibuszokat kell elképzelni, a tó körüli épületek stílusával harmonizáló ház-szerű hajók siklottak a vízen, meg láttunk egy rém giccses sárkány alakú példányt is. Az egyik fáról egy mókus merészkedett egészen közel a földfelszínhez, mivel fiatal férfiak étellel csalogatták. Egészen infantilis megnyilvánulása volt ez a helyi ifjaknak, de a mókus is gyanakvó volt, végül nem fogták el. Lassan esteledni kezdett, mi pedig kitartottuk, mivel Ziling emlékezett rá, hogy volt egy szökőkút a tóban, ami esténként színes fény- és hangjátékkal egybekötött szökéssel kedveskedett a sétálóknak. Közben megnéztük a parkot, és a benne lévő szobrokat. Az egyik, 1954-ben állított szobor egy népi önkéntes katona volt, amely az agresszor USA-val szemben segítette Koreát, és megtestesítette a hangzhouiak hazafiságát. Volt még két lányt, meg egy hátizsákos turistát ábrázoló kompozíció, meg még egy háborús alkotás, ahol konkrétan az alapzatba fúródott bombák között voltak a főalakok. A vízijátékot azonban hiába vártuk, mint kiderült azért, mert május óta már nincs, megszüntették. Ziling ezt azzal magyarázta, hogy történt egy s más a tóparton a tömeg miatt, pl. egyszer egy tűzijáték miatt lazán halálra tapostak 1-2 embert, úgy nyomakodtak a jó látványért. Korábban nem tudtam volna elképzelni, hogyan képesek emberek ilyesmire, de másfél, Kínában töltött hét után már nem lepődtem meg.

Segített az elképzelésben az is, hogy hirtelen eleredt az eső, de tényleg egyik pillanatról a másikra. Ekkor sajnáltam, hogy nem volt időm elővenni a telefont. Ugyanis a tó partján andalgó, ücsörgő tömeg visítva rohanni kezdett, mintha robbantás történt volna, hogy mielőbb elfoglalja a jobb helyeket a park túloldalán lévő árkádok, vagy valamelyik parkban álló pergola alatt. Én komótosan fölhúztam az esődzsekit, és még így is szárazon beballagtunk Zilinggel egy száraz helyre. Dörgött párat az ég, kieste magát az eső.  Jó párás lett minden, mire elcsitult, a fák lombjait megvilágító reflektorokról kisebb oszlopokban szállt föl a gőz. Lassan szivárgott vissza az élet a partra, az eső után kicsit olyan lett a forgalom a sétányon, mint egy átlagos magyar vagy más európai településen lenne egy átlagos napon, átlagos időben.  

Étterem öt emeleten

A tó közvetlen közelében, az egyik étteremben készültünk enni. Találkoztunk Ziling barátnőjével és az ő párjával, aki hús-vér amerikai. Az étterem bejárata mögötti „előszobában” kellett leülni és várakozni, miután kaptunk sorszámot.  Időnként csöngettek, és kiírták a sorszámot, meg az is, hogy hányadik emeletre, melyik asztalhoz lehetett menni. Itt viszont nem töltögettünk étlapot, nem sokára kiderült az is, hogy miért. Mikor hívtak minket, fölmentünk az asztalhoz a harmadik emeletre. Az asztalokon nincs abrosz az éttermekben, vagy, ha van is, akkor valami műanyag. Ennek az az oka, hogy  a csontokat, agy más nem kívánatos részeket egyszerűen kiteszik az asztalra. A pörgős éttermekben jön a személyzet a nagy ablakmosószivaccsal, lehúzza az ételmaradékot a vödörbe, közben áttörli az asztalt, majd lehúzza a fölös vizet, esetleg még gyorsan egy kézi törlővel letörli, és aztán már jönnek is a hívásra érkező vendégek. Ez pontosan így ment ebben az étteremben. A pincérek átlátszó, műanyag szájkosarat, vagy ilyen kis szájelőkét használtak. Én úgy éreztem, hogy ez azértkicsit túlzás, meg szerencsétlenek elég röhejesen néztek ki benne. Más étteremben is láttam viszont ilyet.

A rendeléshez mobiltelefonnal le kellett olvasni az asztalon lévő QR kódot, amire a képernyőn bejött az étlap. A rendelést is telefonon lehetett leadni, és a fizetést is telefonnal lehetett intézni, a pincér csak akkor jött ki, amikor hozta a fogásokat. Vacsora közben beszélgettünk is. A srác Bostonból származik, 7 éve él Kínában, és nagyon jól megtanulta a nyelvet. Az Alibabánál dolgozik, ami a kínai E-Baynek feleltethető meg. Beszélgettünk kicsit rólam is persze, meg az amerikai elnökválasztás előkészületeiről. Figyelmesek voltak egyébként, mert a beszélgetés nagy része angolul zajlott.

Kicsit még sétálgattunk a ködös parkban, pl. megnéztünk még egy szoborcsoportot, amely Bai Juyi távozását, illetve a tőle elköszönő lakosokat jeleníti meg. Az illető a Tang dinasztia idején az egyik legnagyobb költő volt, egyben Hangzhou kormányzója. Midőn buszoztunk vissza a szállodába, föltűnt, hogy a helyijáratos buszon nincs világítás az utastérben. Megvilágította ugyanis annyi reklám, és tévéképernyő (melyeken amúgy híradó ment), hogy úgy voltak vele, fölösleges még lámpa is. Ettől fura félhomályban utazhattunk.

Összességében ez nem volt egy nagyon pörgős nap, ha összehasonlítjuk az előzővel, vagy a következővel, de kellett ilyen is. Ezután igencsak beindultak az események, de erről már a következő részben ejtek szót.

A következő rész tartalmából:

Használjuk a világ legnagyobb közbringa-rendszerét, villanyriksák mögött sunnyogunk át a tömegen, hegyet mászunk, találkozunk Ziling volt szobatársaival, folyót keresünk, sárkányokat nézünk, és majdnem megtanuljuk a helyi madzsong szabályait.