Tiltott város, tiltott tér, tiltott esti dombtető, tiltott pálinka, tiltott múzeum előtti ücsörgés. Ismerkedés a checkpointok világával egy szuperhatalom fővárosában, séta császárok és több milliárd turista nyomdokain, ingyen múzeum, száguldó riksa, magyar gulyás, Konfuciusz és Mao.

Tienanmen és checkpoints

Reggel egyből a Tienanmen térre metróztunk. A metró egészen hidegre volt hűtve, a vezetőfülke ajtaján lévő ablakon be lehetett látni a fülkébe és az alagútba. A téren haladva először a közlekedési múzeum épülete tűnt föl, de mivel nem oda akartunk menni, ezért fájó szívvel bár, de balra fordultunk a tér belseje felé. Elsétáltunk egy BRT megálló mellett is. (gyorsbusz...) A tér méreteiről nagyjából képet kaphatunk, ha a szegedi Széchenyi tér területét (kb. 48.367 négyzetméter) megszorozzuk kilenccel (kb. 422.102 nm). Ha a tér egyik végéből átsétáltunk a másikra, a tiltott város kapujához, annyit gyalogoltunk, mintha Szegeden a Dugonics térről átsétáltunk volna a Szent István térre. Az utak felezővonalánál, a kerékpárutak mentén, az utak szélén, a parkosított részek mentén, mindenütt a jellegzetes kerítések húzódtak. Kínában megérheti átvilágító kapukat és csomagátvizsgáló berendezéseket forgalmazni, mivel minden vasútállomáson, minden metróállomáson, középületben, sőt, a Tienanmen téren még közterületen is biztonsági ellenőrzőpontok vannak. Ezeken a helyeken a táskákat futószalagra kell rakni, ezeket röntgenes géppel világítják át, mint a reptereken. Az ember átsétál az átvilágító kapun, majd néhol még a kézi készülékkel is végigpásztázzák, főként a zsebei környékén. Én mindig becsipogtam, de nem pakoltatták ki velem a fényképezőgépet és a telefont, valószínűleg már ismerték a csipogásokat, tudták, milyen tárgy, hogyan csipog. Néha motozást is foganatosítottak, megesett, hogy vállamig sem érő kínai rendőrnők motoztak végig, ami pl. egy vasútállomás küszöbén nem volt egy európai élmény, de azért nem is okozott álmatlan éjszakákat. Miután átmentek a táskák az átvilágítógépen, általában kaphattuk is föl, és mehettünk tovább. Itt, a téren viszont elővették a folyadékokat, és azokat is megvizsgálták, hogy valóban vizespalackok-e, és nem pl. valami éghető anyagot tartalmaznak. Ez már némiképp terhes volt, de megmagyaráztam azzal, hogy az ország főterén vagyunk, Kína egyik legreprezentatívabb terén, nyilván nem akarnak semmilyen incidenst. Sorba kellett állni, de sokáig nem kellett várni. Amikor elnyúlt a sor, megnyitottak még egy másik sort is, a kínaiak úgy rohantak oda, mintha az életük múlna rajta, hogy előkelő helyen jussanak át. Az ellenőrzőponton átjutottunk, átmentünk az aluljárón, majd bementünk a tér közepére, ahol rengeteg ember sétálgatott, fényképezkedett, a gyerekek kínai zászlókkal szaladgáltak. Balról a törvényhozás robosztus épülete, jobbról a nemzeti múzeum hasonlóan brutális méretű épülete húzódott, szemben pedig maga Mao nézett le ránk a Tiltott Város kapujáról. Olvastam valahol, hogy Konfuciusz szobrát is kitették a térre, de nem láttam, később aztán nem messze megtaláltuk. Valahogy a szobor keresése, és a tér látványa kötötte le a figyelmemet, szóval bele sem gondoltam ott akkor, hogy mi volt ezen a téren 1949-ben, vagy 1989-ben. Pedig ha belegondoltam volna, akkor talán már nem tűnt volna annyira paranoiásnak a fokozott ellenőrzés, ugyanis látogatásunk után 2 nappal, június 3-án volt az évfordulója a téren történt vérengzésnek, amiről azóta sem illik beszélni. (a képen az egyik security check, mielőtt megnyitották volna a másik sort, és megrohanták volna a népek)

Nemzeti múzeum

A múzeum bejáratánál két oldalon két „pénztár” van, az egyik oldalon a kínaiak kérhetnek jegyet személyi igazolványuk bemutatásával, a másik oldalon a külföldiek az útlevelük bemutatásával. Napi egy jegy mindenkinek ingyenesen jár, kínaiaknak, külföldieknek, mindenkinek. Megkaptuk a jegyünket, kilyukasztották a bejáratnál, és már be is mentünk az ajtón az ellenőrzőponthoz. A táskaátvilágítás mellett itt is kézi készülékkel legyezgettek az egyenruhás hölgyikék. Be is jutottunk volna, de Zilingnél ott volt a Magyarországról hozott hattyasi szilvapálinka, akkurátusan celofánba csomagolva, és hát folyadékot nem szabadott bevinni a múzeumba. Szóval kimentünk, és jó sok korlátot megkerülve, kérdezősködve az alagsorban megtaláltuk a ruhatárat/csomagmegőrzőt, ahol letettük a pálinkát. Némi izgalmat okozott, hogy a már kilyukasztott jeggyel visszaengednek-e a múzeumba, de nem cél a turisták cseszegetése, szóval beengedtek gond nélkül. Előtte még megnéztük az oldalsó udvarban álló hatalmas szobrot, ami a felirat tanúsága szerint kedvenc filozófusomat, Konfuciuszt (Kong Zi) ábrázolta.

A múzeum oltári előcsarnokából egy vörös falú terembe mentünk, ami forradalmi festményekkel és szobrokkal volt tele. Galamberegetés, üdvrivalgás, pózoló katonák, mezőgazdasági dolgozók elevenedtek meg a műalkotásokon. Ebben a múzeumban, ahogyan Pekingben általában, nem sok külföldi, vagy legalábbis „fehér” turistát láttam. Egyedül ebben a teremben tűntek harciasnak a teremőrök, a többiben már nem. A vörös  terem megtekintése után lementünk az alagsorba, ahol az ősi Kína tárgyi emlékei voltak megtekinthetők. Dacára a grandiózus méreteknek, az igényes kivitelezésnek, a múzeum eléggé hagyományos volt, nem sok interaktív elem volt benne. Ahol üveg volt a tárgyak körül, azt a látogatók előszeretettel tapicskolták össze. Ámulattal nézegettem az ősi kancsókat, vázákat, és más edényeket, hanem a helyiség – hasonlóan sok más kínai helyhez – kellemetlenül túl volt hűtve, így hamar fázni kezdtünk. Szóval fájdalom, de hamar otthagytuk az alagsort, sőt, az egész múzeumot. A lépcsőn leülve valami kenyérnek csúfolt édes krémes kalácsot kezdtünk majszolni, aztán jött pár fontoskodó vállapos alak, és elküldött minket, úgyhogy a Tiltott Város felé vettük az irányt. A többi lépcsőn ücsörgő maradt. Buszok jöttek a múzeumhoz, tele iskolással, valószínűleg kirándultak. Idő közben kisütött a Nap, ami nagy szó, mert ezután napokig nem láttunk napsütést.

Tiltott Város

Fél évezreden át volt Kína hatalmi központja a palotaegyüttes, amely a világörökség része, építészeti remekmű, stb. akit érdekel, olvasson utána, tele van vele az internet. A bejárattól az átellenes kijáratig légvonalban 1,65 km a távolság, tehát annyi, mintha a szegedi nagyállomástól a Nemzeti Színház épülete. Végigsétálni rajta így önmagában is egy kisebb túra, csakhogy kerülők is vannak, sok-sok lépcső is, aki itt akar kirándulni, az készüljön egy teljes napra. A bejáratnál esernyők alatt fehér inges őrök álltak, és vigyáztak a palotára, hogy le ne égjenek a napsütésben. A pénztár az első kaput követő téren volt. Itt lehetett kínai zászlót is venni, Ziling gyorsan vett is egyet, így a táskámba tűzve lobogtattam végig aznap Pekingben. A belépő 60 yuan-be került, vagyis kb. 2400,- Ft-ba, ami egy ilyen attrakcióért nagyon baráti ár. Mivel pont június 1. napja volt, Kínában a gyereknap, így a 14 év alatti gyerekeknek ingyenes volt a belépés, és ezt ki is használták, rengeteg család, gyerek volt aznap a palotában. A bejáratnál üzlet is volt, palackozott vizet lehetett venni, és itt lehetett elektronikus idegenvezetőt venni 40 yuan-ért. Kellemes meglepetésként ért, hogy magyar nyelvű idegenvezetést is választhattunk. Nos, mi nem kértünk ilyet, hanem besétáltunk.

Kína egyik, ha nem a legemblematikusabb helyszíne.

 A palota méretei valóban lenyűgözőek. Díszes kapuk, majd csarnokok váltogatják egymást, olyan hangzatos nevekkel, mint „A legfőbb harmónia kapuja”, vagy „A csendes örökkévalóság palotája”. Közöttük lekövezett terek vannak, melyek kövei közül a füvet szegélynyíróval szorgosan nyírták. Az épületek mellett rendre oroszlánszobrok voltak. Balról a nőstény oroszlán, általában mancsa alatt kicsinyével, jobbról a hímoroszlán, mancsa alatt labdával, vagy golyóval. (a helyszínen nem sikerült kiderítenem, mi van ezen szimbólumok mögött) Érdekes módon a nősténynek is van sörénye, úgy látszik, hogy ezek ilyen emancipált oroszlánok. Utánaolvasva a szimbolikának megnyugvással konstatáltam, hogy a hím mancsa alatti golyó valóban a termékenységre is utalhat, ahogyan azt feltételeztem. Erre azért is tértem ki, mert ez az oroszlánpáros motívum egész Kínában jelen van, ősi és újabb épületeknél is. Az oroszlánok mellett jókora kondérok, vagy hát ilyen jókora edények is vannak a csarnokok előtt, amelyekben a tűzoltáshoz használandó vizet tárolták. A turisták itt is turisták, jól telehajigálták őket fém- és papírpénzzel. A csarnokokba nem lehet bemenni, csak az előttük lévő „verandákra”, amelyek tömve voltak emberekkel. Az ajtókon át be lehetett látni az ott lévő trónszékekre, és a körülöttük lévő díszekre, festményekre, madárszobrokra. Ekkor vettem hasznát magasságomnak és hosszú karjaimnak, át tudtam látni, és fényképezni a kínai fejek fölött, még úgy is, hogy némelyikük szelfibottal hadonászva próbált a többiek fölé kerekedni. A tömeg folyton cserélődött, így némi lökdösődés után közel is lehetett kerülni az ajtónyílásokhoz. Valami jellegzetes szag lengte be a palotát, ezt én emberszagnak hívtam a tömeg miatt.

Az utolsó szekcióban parkosított volt az udvar, pavilonokban lehetett ücsörögni. A dögletes melegben jól esett már egy kis növényzet. Némely agg fákat fémoszlopokkal támasztottak meg. A kertben voltak jellegzetes kinézetű sziklák, melyek közé néhol be lehetett menni. Kicsit elnéztünk még oldalsó részekre is, ahol találtunk egy nyugati és keleti motívumokat keverő palotarészt, ami sajnos ki volt égve, körülötte pedig az épületekben porcelántárgyak kiállítása tekinthettük meg. Ez utóbbi hely kellemesen hűtve volt, ezért elidőztünk benn kicsit. Végül az éhség hajtott ki a palotából, igencsak belecsúsztunk a délutánba, és még nem ebédeltünk. A kijáratnál egy méretes vizesárkon átívelő hídon keltünk át. Az úttest szélén régi villamosokra kívül-belül hasonló autóbuszok várakoztak. Az egyik ilyennel buszoztunk vissza a Tienanmen térre, hogy elhozzuk a pálinkát a csomagmegőrzőből. Mivel éppen csúcsidő volt, a busz csak araszolt a dugóban, ezért kicsit aggódtunk, mi lesz, ha a megőrző bezár, mire odaérünk. De nem zárt be.

Laposelemnyalogatás a könyváruház alatt

Egy három emeletes könyváruház alagsorában működő éttermek egyikébe ültünk be kései ebédünk elfogyasztásához. Az étterem oldalában hosszú, hűtött polcról lehetett válogatni, az ott lévő edényekből, kosarakból lehetett egy csipesszel kivenni a hozzávalókat. Tofu, mindenféle virslik, mesterséges hal, zöldségek, ilyesmik sorakoztak. A pénztárnál lemérték a kiszedett étel tömegét, majd beadták a konyhára, ahol mindenféle fűszerekkel egyfajta levest csináltak a kiválasztott hozzávalókból. Leültünk az asztalhoz, és vártunk. Elmondtam Zilingnek beszélgetésünk közben, hogy bármilyen nagy Kína, és bármilyen kevés magyar él a Földön, szinte tuti, hogy összefutunk majd magyarokkal valahol. Úgy tűnt, nem hisz nekem. Megjött az étel, és nekiláttunk elfogyasztani. Mivel még forró volt, óvatosan láttam neki, de jól is tettem, mert olyan erős fűszerezése volt, hogy lezsibbadt tőle a nyelvem és a szám is, és bizsergett. Amikor belenyaltam a levesbe, olyan volt, mintha a laposelem két pólusát nyalogatnám és a gyenge áram lezsibbasztaná a nyelvemet. Már éppen pironkodni kezdtem volna, hogy milyen papírkutya vagyok, amikor a mellettem ülő nagydarab kínai nő fölkiáltott. A pincér egyből odament. Cirádás panaszáradat közepette a nő közölte vele, hogy ez a leves túl van fűszerezve, és képtelenség így megenni, úgyhogy vigyék vissza, és csinálják meg újra, ezúttal már ehetőre. Nekem pedig ragyogott a fejem, és nem ettem többet, aminek egyik következménye volt, hogy végre megnyugodtak az ízlelőbimbóim, a másik, hogy nem laktam jól. A könyváruházban fölmozgólépcsőztünk a fölsőbb emeletekre is. A legszembeötlőbb különbség egy magyar könyváruházhoz képest, hogy itt a sorok között néhol emberek ülnek törökülésben a padlón, és olvasnak. Az útikönyvek között találtunk Európáról szólót, amelyben fölleltük Magyarországot és Budapestet is. Az áruház előtti megállóban hatalmas tömeg várakozott, egy kislány jól meg is bámult engem.

Szén-hegy, sötétedés Shanyunnal

A Tiltott város a Szén-hegyről nézve.

A 103-as viszonylatszámú trolibusszal mentünk a Tiltott város mögött lévő magaslathoz. A látszat ellenére tán mesterséges domb ez (ami bizonyítja, hogy a Kétfarkú Kutyának ősi kínai eredete van), és a várárokból kitermelt anyagból épült. A trolibusz a belvárosban leengedett szedőkkel ment, aztán valamikor menet közben föltette, mert a dombhoz már vezeték alatt érkeztünk. Aki a vezetőnél fizeti a viteldíjat, az nem kap jegyet, ott egy persely, bele kell dobni a pénzt (40 Ft) és lehet utazni. Némi bolyongás után megleltük a bejáratot, belépőt is kellett fizetni. A domb előterében lévő téren zenére táncoltak a helyiek. Összeszokott csoportnak tűnt, szabályos kör alakba rendeződve végezték a mozdulatokat. Néhány járókelő a körön kívül, néhány mozdulat erejéig csatlakozott a táncolókhoz. Ez a tértánc nagyon tipikus dolog, mindenféle helyen, nagyobb útkereszteződések mentén, parkokban, folyópartokon képesek tornázni, táncolni. Sokat nem kellett mászni, és máris a tetőn voltunk egy pavilon alatt, ahonnan kiváló rálátás nyílt a Tiltott városra, körülötte Pekinggel. Lassan ránksötétedett, a Tiltott város pedig díszkivilágítás hiányában egy nagy, sötét folt maradt a fénylő város szívében. Kisvártatva megérkezett Ziling barátnője Shanyun, akinek kedvességét csak szelíd cinizmusa múlta felül, ezért gyorsan szimpatikussá vált. Ziling még Hangzhouban ismerte meg, ahol recepciósként dolgozott. Most egy pekingi hostel munkatársa, szintén recepciósként. Itt elbeszélgettünk egy darabig, amikor valami közterületesek jöttek sötét, vállapos egyenruhában, és meglehetősen ottromba stílusban közölték velünk, hogy távozhatunk. Mögöttünk becsapták a kaput, mi meg a kivilágítatlan domboldalban elindultunk lefelé. Hálistennek, ha világítás nem is nagyon volt, de a dombon mindenütt fölszerelt hangszórókból még szólt a zene, ekkor épp a Sounds of Silence relaxálós hangszeres verziója.

Pálinka és magyar gulyás a hutongban

Elsétáltunk egy a Lougu sikátor nevezetű közületbe, ahol egy Pass By Bar nevezetű vendéglátóegységbe tértünk be, és helyet foglaltunk a tetején kialakított teraszon. A pincér elmondta, hogy ez a hely volt az első vendéglátóhely, ami ebben az utcában megnyílt, még 1999-ben.  Étlapján európai ételek voltak, ezért jöttünk ide, hogy egyszer jól is lakhassak. Ittunk egy kis hattyasi szilvapálinkát, majd magyar gulyáslevest és Havaii pizzát rendeltünk. A gulyásleves kb. úgy nézett ki, ahogy ki kell neki, de az íze kicsit más volt, nyilván leírni nem lehet, de talán édesebb volt, mint a magyar változatok.  Kellemesen elcsacsogtunk itt, megbámultunk egy, az üvegtetőn mászkáló macskát, majd Zilinggel visszamentünk a szállásra.

Riksázás és üvöltöző franciák

Az utazás azonban nem hétköznapi volt, egy nyitott elektromos riksával suhantunk a pekingi éjszakában. Némi alkudozás után végül 20 yuan-ért vitt el a fickó minket, ami kb. kétszer annyiba kerül, mint a taxi, de még így is töredéke a magyarországi áraknak. A riksás semmilyen szabályt nem tartott be, ott ment, ahol jobban tudott haladni. A csatornafedőknél néha egészen rázott az út a kerékpárúton, ettől kicsit otthon éreztem magam. Hol dudált, hol rá dudáltak, becsorgott a pirosba, kb. 30-40 km/h volt a max. sebessége. Alapjában véve szótlan volt a riksás, de időnként hátrakiabált valamit az útminőségről a nagyobb rázkódások után, feltételezem, nem dicsérte. A hutongunkba már gyalog mentünk be, a riksát a metrómegállónál hagytuk. Este nagyon nehezen aludtunk el, meleg is volt, ráadásul a szomszédos vendégházban európai társaság szülinapi bulit tartott, és ezt igencsak nagy zajjal tették. Akkor sem lett nyugtunk, amikor a társaság lelépett, mert a maradó francia nyelven beszélő pár még jókora veszekedésbe kezdett egymással, fortissimo üvöltözésük visszhangzott a hutong ódon falai közt. Ennek eredményeképp másnap nehéz volt fölkelnünk.