Ezen a napon képes voltam libegőre ülni, jártam a nagy falon, az erdőben hangokat hallottam, végre jóllaktam kínai étellel, és először jártam olyan stadionban, ahol korábban olimpiai megnyitóünnepség volt.  Megismerkedtem még egy étel-hozzávalóval, amit nem zártam a szívembe, és majdnem a gyomromba sem.

Két óra buszozás

Az éjjeli üvöltözésnek köszönhetően későn keltünk föl, majd indultunk el a buszpályaudvarra. A terv az volt, hogy elmegyünk a nagy falhoz, csakhogy az több helyen is megközelíthető. A városhoz közelebbi rész tele van turistákkal, olykor moccanni alig lehet, ezért Ziling úgy döntött, menjünk egy másik helyre, ott kevesebben vannak. (ez a hely volt Mutianyu) Dögletes meleg volt  már ekkor Pekingben, mi pedig nem találtuk a helyet, ahonnan a busz ment. Volt egy jókora fedett buszpályaudvar, de a mi buszunk nem onnan indult, hanem egy kb. 300 méterre onnan található kisebb szabadtéri állomásról, ami még így is volt akkora, mint a Mars téri buszpályaudvar. Mikor már odaértünk, akkor jutott eszébe Zilingnek, hogy pénzt kéne fölvenni, ezért visszamentünk a nagyobb, fedett pályaudvarra. Az úttest mellett korlát volt, a korlát és a fal között járhattak el az utasok. A beugrókban orrfacsaró húgyszag terjengett. Az automatánál lévő csarnokrészben néhányan tollaslabdáztak, mások láblabdáztak. (mint később kiderült, ennek köze volt a hagyományos kínai focihoz) Visszafelé a közterületi fák árnyékában ruhászsákjaikon ücsörögtek a munkások, és jégkrémet nyalogattak. A buszra várni kellett. A menetrend elég érdekesen volt kiírva. Ott volt az első járat indulása, meg az utolsóé, az, hogy merre megy a busz, aztán csá, ennyi, indulási idők sehol. Mint Ziling mondta, úgysem tudnák tartani a menetidőt a forgalom miatt, akkor meg minek írják ki a pontos indulást? Később láttunk olyan buszmegállót, ahol még megállótábla sem volt, csak a helyiek magatartásából és az internetről lehetett tudni, hogy ott buszmegálló van. Bár a busz 2 órát ment Peking elővárosaiban, és helyközi kialakítású volt, valójában számozott járat volt. A klíma jól volt beállítva a buszon, a falusias bácsikák zsebkendőbe csuláztak, én el-elbóbiskoltam, szóval kellemesen telt a két óra, amíg le nem szálltunk valami kihalt úton.

Taxi, ami nem is taxi

Ilyen helyzetekben valahogy mindig arra járt egy olyan kínai, aki feketén személyszállítást vállalt az autójával. Ez alkalommal megismertem Ziling kínai alkudozótudományát, mert bár semmit nem értettem a beszélgetésből, a gesztusokból egyértelmű volt, hogy mi zajlik. Egyre közeledtünk a kocsi felé, a sofőr zord ábrázattal csóválta a fejét, a magatartása leginkább a Cserepes sori kínai kereskedőktől volt ismerős. Ezt egy magyar lerendezné annyival, hogy „bunkó kínai”, de Ziling is az volt, és nem adta föl. Egyszer csak elvékonyodó hangon könyörgött, aztán a következő pillanatban már nevetgélve ütögette a fickó vállát, végül úgy tűnt, megalkudtak, és beszálltunk a kocsiba. Megkérdeztem később, 20 yüan-t fizettünk. Még vagy 20 percet kocsikáztunk a fás, dimbes-dombos úton, mire egy éttermekkel és szuvenírboltokkal zsúfolt utcára értünk.

Végre ehető étel

Mikor Ziling levette, hogy nem bírok  túlságosan fűszeres ételeket enni, ennek szellemében rendelt ezek után. Bementünk egy étterembe, és olyan marhahúsos rizses menüt hoztak nekünk, amit igen jóízűen meg tudtam enni, majdhogynem jól is laktam. Bejött még néhány fehér turista, közben meg a konyhai személyzet is kijött enni a vendégtérbe. Ez Kínában így szokás az ilyen éttermeknél, a személyzet a vendégek között fogyasztja el ebédjét, nyilván nem egyszerre mindenki, de sokan. Én a fehérekre láttam rá, mondtam is Zilingnek, hogy egészen Európában érzem magam ennyi fehér turista közt, mire mondta, hogy akkor nézzek hátra. És akkor ott evett egy tucat kínai alkalmazott.

Libegő

A pénztárnál 3 jegyet vásároltunk. Az egyik a nagy falra szólt, a másik a libegőre, a harmadik arra az ingabuszra, ami elvitt minket a bazársortól a libegő alsó állomásáig. Elhatároztam, hogy ezen az úton nem leszek finnyás, és a tériszonyomat is zárójelbe rakom, elvégre már legyőztem a repülőn is. Ezt az elhatározásomat újfent megbántam, amikor meglódult velünk a libegő, ami a nagy falhoz vitt föl, és a lábam alatt egyszercsak ott volt 30 méter mélység. Az ösztönös páni félelemnek itt fizikai tünetei is jelentkeztek, elmém minden trükkjét be kellett vetnem, hogy úrrá legyek rajta. Persze az intellektualizálás jött be, a felvonó műszaki jellemzőit vettem alapul, meg néztem a lábunk alatt kanyargó bob-pályát, amin a bevállalósabb kirándulók a nagy faltól az alapállomásig suhanhattak lefelé. Azért a libegőből kiszállva, és a forduló pad elől kimenekülve legalább annyira megkönnyebbültem, mint a 7. osztályos fogászati felülvizsgálat után, amikor nem volt semmi gond a fogaimmal.

Magyar szó a nagy falon

Cserébe azért, hogy eszméletlen hosszú, nem magas, és nem is széles , összevetve mondjuk az itt-ott föllelhető városfalakkal. Jó állapotban volt viszont, egy idegenvezetőt suttyomban kihallgatva azt is megtudtuk, hogy itt látni a legtöbb bástyát, vagy tornyot egymás után az egész nagy falon. A történetét, leírását mindenki megtalálhatja az interneten. Turisták itt is voltak szép számmal, sokan közülük fehérek, de egyáltalán nem volt vészes a helyzet, egy átlagos magyar turistaattrakciónál vannak ennyien, az előző napi tiltott városos tömegnyomort így megúsztuk. Próbáltam megélni a pillanatot, tudatosítani, hogy hol vagyok, és mit csinálok éppen, közben fényképet csinálni az otthoniaknak, stb. A nagy fal valóságkénti  tudatosítását némiképp hátráltatta az a bosszantóan profán, hétköznapi tény, hogy mindenfelől szomjas darazsak akartak ránkszállni a fal magasságán is túlnőtt fák közül. Egyszercsak arra figyeltem föl, hogy egy fiatal pár anyanyelvemen értekezik arról, ki, kit fényképezzen most le. Nah, gondoltam, eljött a nagy találkozás ideje, és odaszóltam, hogy ha szeretnék, csinálok közös képet róluk. A lány fölkiáltott, és kb. 30 centit ugrott oldalra, mikor meghallott, majd az ijedtséget a nevetés váltotta föl. Zilingnek koppant egyet az álla: tényleg bárhol lehet magyarokkal találkozni. A pár Budapestről jött, eredendően Shanghaiba mentek a lány szüleihez (a smink és a szőke haj ellenére is látszott rajta, hogy ázsiai felmenői is lehettek) és mielőtt visszamentek volna Magyarországra, még eljöttek Pekingből ide.  A fiatalember még elmesélte megismerkedésük, és a kínai családnak való bemutatkozása történetét is.  Én is elmondtam, honnan jöttem és mit csinálok itt, és kivel. A srác csinált még egy közös fotót rólunk, aztán elköszöntünk, ők indultak el, mi pedig még sétáltunk kicsit a falon. Néhol rámpás, lejtős volt az út, néhol pedig lépcsőn kellett menni, olyan is volt, hogy ez a kettő kombinálódott. Mivel a fal követte a domborzatot, elég sok energiát igényelt a bejárása. Az egyik szakaszon valami folyókát építettek, a köveket autentikus módon a hátán szállította a munkás.

Gondoskodó hang az erdőben

A fal tövében kis sátrak alatt szuvenirboltok telepedtek meg, mint baktériumok a vécécsésze pereme alatt. Arra jók voltak, hogy az ott dolgozó eladók útbaigazítottak. Elindultunk le a lépcsőn a hegyről, gyakorlatilag erdőben. Egy kis kiszögellésen egy ücsörgős pavilon állt, amikor közeledtünk, megszólalt egy hang, hogy ne fogyasszunk kábítószert. Sok mindenre gondoltam, hogy Kínában történhet velem, de ez mégis meglepő volt. Volt egy kőbe vésett, és pirosra festett felirat is, kínaiul, és angolul is lehetett olvasni, nekem megtetszett: „Ha a környezetet védjük, magunkat védjük”. Ezt a gondolkodást igencsak el lehetne terjeszteni Kínában, meg kb. az egész világon.

Leérvén a rámenős pólóárusokon átsétálva az ingabusszal visszatértünk a bazársorra. Itt ránkcuppant egy taxit kínáló nőszemély, aki mindenféle taktikázásunk ellenére sem akart otthagyni minket, és árnyékként követett egészen a buszmegállóig, majd onnan sem tágított. Gondoltam kihasználom a helyzetet, és tolmácsolás mellett kérdezgetni kezdtem, hogy mennyit keres egy nap, meg mennyire könnyű errefelé ügyfelet találni. Ziling elég felületesen fordított, áttértünk az időjárás kitárgyalására, aztán a következő felvetésemre, miszerint az itt elpazarolt időt esetleg más turisták becserkészésére is fordíthatná, lassan megértette, hogy hiába próbálkozik, de nem derült ki, hogy meddig maradt volna, mert jött a busz, mi pedig fölszálltunk. A buszon egy sorban 5 ülés volt 2+3-as elrendezésben, sok helybéli utazott rajta, iskolások, idősebbek is. A megállókat egy kalauznő mondta be, aki a jegyek intézésében is szerepet vállalt, mikor épp nem csacsogott valakivel. Erről a buszról átszálltunk egy másikra egy megállónál, amit ugyebár nem is jelzett semmi, hogy megálló. A buszra fölszállásnál úgy tolakodnak a helybéliek, mintha az életük múlna rajta, hogy fölférjenek. Ez a busz expresszjárat volt, alig másfél óra alatt már célba is értünk vele.

Madárfészek

Az olimpiai negyed felé vettük az irányt a metróval. A negyeden egy hatalmas kövezett sétány vezet keresztül, mi ezen indultunk el, miközben ránksötétedett. Pekingben korán sötétedett, mivel az időzónának eléggé a keleti részén feküdt, 7-kor már egészen sötét volt. Átmentünk a biztonsági ellenőrzésen, majd egy információs ponton, ahol egy csomó prospektus volt kihelyezve, előtte néhány olimpiai kabalaállat szobra várta a fényképezkedni vágyókat.  A jellegzetes Madárfészek stadion fényárban úszott, gyomrából zene szűrődött ki, de úgy, hogy gyermeki kíváncsiság fogott el, hogy mi mehet benne éppen. Átellenben a jégkockára emlékeztető uszoda terült el, a sétányon sok család sétálgatott, fényképezkedett.  A stadion oldalán fényreklámok mentek, az egyik pl. a dohányzás ellen kampányolt. A Madárfészekbe vettünk belépőt, majd a szokásos biztonsági ellenőrzés után beléptünk. 1-2 protokollhelyiséget tekinthettek meg a látogatók, mielőtt a küzdőtérbe értek volna. A belsőépítészeti kialakítások, álmennyezet, fal, sok helyen a kívülről is ismert keszekusza formát követték, egészen megnyerővé és egyedivé téve az épületet. 2008-ban Babusnál voltam, a konyhában beszélgettünk, amikor a tévé az olimpiai megnyitóünnepséget sugározta ebből a stadionból, ez ott is eszembe jutott. Ezúttal azonban üres volt, csupán egy szektorban mozogtak a turisták. A monstrum reflektorai, lézerfényei működtek, zenés fényjáték ment, a kb. fél órás műsor folyton ismétlődött. Szürreális és lenyűgöző volt, a kínaiak tudnak játszani a fénnyel, ezt többször volt alkalmam megtapasztalni. A stadionból a 8-as, majd a 2-es metróval tértünk vissza hutongunkba.

Vacsora a hutongban, ismerkedés a „cicával”

Este a hutong egyik kis éttermében vacsoráztunk meg. Klasszikus kifőzde volt, de egy-két kínai motívum azért volt rajta, az ajtón pedig két kopott télapófej nézett ránk. Az utcán ültünk le, ide hozták ki a menüt, ami esetemben egy tál rizs volt, meg valami marhahúsos – zöldséges ragu. Amikor az asztalra tették, még rotyogott a fémtányérban a szaft. Nem is pőrén hozták ki a fémedényt, egy fatálcába volt belerakva. A vacsorához forró vizet hoztak. Ez gyakori dolog, hogy forró vizet isznak, nyilván valamennyire meghűlve, de még jó melegen. Itt így zajlik az ivóvíz előállítása. Ebben az ételben volt az a hozzávaló, ami a földimogyoró mellett másik kizáró oka lett az étel elfogyasztásának. Ez lett a  „No peanut, no cica” elv.  Én egész út alatt csak cicának hívtam, mivel ez hasonlított a leginkább a kínai „xiang cai”-hoz. (香菜) Mint jócskán később megtudtam, ez nem más, mint a koriander, amit mi is használunk olykor, Kínában viszont az ottani ételekben borzasztó íze volt, képtelen voltam megenni.

A következő részben

A következő részben elhagyjuk Pekinget egy 300-zal suhanó gyorsvonattal, hogy elutazzunk a szénszaggal belengett ősi Pingyao városba, ahol kedvesek a vendéglősök, rengeteg templom van, bicikliztünk és (riks)áztunk, no meg először használtam a guggolós budit.

Mivel a blogbejegyzéseknél a közzétehető fényképek száma korlátozott, a Pekingben készült képekből a jobbakat kiválogatva föltöltöttem IDE.  A későbbiekben városonként fogom a képeket föltolni, hasonló albumokba. A bejegyzésekbe betett és be nem tett videókat a TeCsőn lelitek