A nap, amikor megtettem első lépéseim Kínában, vonatoztam egy repülőtéri épületen belül, először jött át 4D-ben a hutong-érzés, küzdöttem az életemért a pekingi forgalomban, és először ettem igazi kínai kínai ételt, és összességében annyi új impulzus ért, hogy lezsibbadt az agyam.
Leszállás
Szóval mivel keletre haladtunk, a reggel korán eljött, de a repülőn sötét volt, mert az utaskísérők lehúzatták a redőnyöket. Ez akkor vált érthetővé, amikor valaki fölhúzta a redőnyt, és mintha reflektort kapcsoltak volna föl. Aztán egyre többen húzták föl résnyire, vagy kicsit jobban. Odafönn mintha erősebben tűzött volna a Nap, az embernek kifolyt a szeme, amikor kinézett a sötét repülőből. A repülési magasságunk kb. 11.800 méter, a sebesség 850-940 km/h, a legalacsonyabb külső hőmérséklet -60 Celsius fok volt, míg a felszínen már tombolt a nyár. Reggelit is kaptunk, valami omletet sóztak rám. A repülőn az étel valóban nem a gasztronómia csúcsa, de egy olyan természetellenes helyzetben, amikor az ember egy számára élhetetlen közegben száguld egy pici kabinban a felszíntől 11 km-re, megtette. Ereszkedés közben rendesen dugult a fülem, de nem volt vészes, viszont a föld közeledtével optikailag nem úgy tűnt, hogy nagyon lecsökkent volna a sebességünk. Az alattunk lévő hegyek mellénk értek, közben pedig gyanús morajlások hangzottak a gép belsejéből, amik megintcsak növelték a pulzusszámomat. Visszagondolva a futóművet nyithatta ki a pilóta. A szárny egyszercsak elkezdett hátrafelé megnyúlni és lekonyulni, ami egy pillanatnyi infarktus után már ésszerű dolognak látszott, mert a gép ekkor mintha fékezni kezdett volna, pedig még a levegőben volt. Még két pillanat, néhány apa a gyerekével a repülőtér kerítésénél, majd talajt fogtunk, és akkor minden liffentyű, lapát, lemez kinyílt a repülőn, sebességünk pedig rohamosan csökkent, míg végül egészen lelassultunk, és legurultunk a kifutópályáról. Én még ekkor sem voltam nyugodt, mert történtek már katasztrófák a kifutón is. A hangosbeszélő kérése ellenére a kínaiak fölugráltak, és pakolászni kezdtek. Vagy 20 percet gurultunk, átmentünk legalább egy autópálya fölött, néha megálltunk, kereszteztünk egy másik kifutópályát is, mire egy brutálnagy épület mellett leparkoltunk, és akkor kiszálltunk a repülőből. A hajtómű még lassan forgott, én pedig Kína földjére léptem, és ami először föltűnt, hogy minden sárgás színben játszik.
Terminál
A terminált nemigen tudom jelzőkkel illetni, mert méretei egészen döbbenetesek voltak. Mi a 3B-re érkeztünk. Egy ideig próbáltam haladni a tömeggel, de szanaszét oszlott. Okosan bementem egy mosdóba, majd követtem a tábla jelzését a csomagfölvétel felé. Az útlevélellenőrzésnél az első bürokratikus akadály az érkezési űrlap kitöltése volt, amiről előre nem tudtam. A kis sárga fecni kitöltése nem okozott nagy gondot, megint beálltam a sorba. A pultnál volt egy kis készülék, rajta négy arccal, egy nagyon mosolygóssal, egy kicsit mosolygóssal, meg egy kicsit és nagyon szomorúval. Ezzel értékelhette a nagyérdemű, hogy mennyit kellett várnia a beléptetésre, de ahogy láttam, senki nem nyomta meg egyiket sem. A tömeg lehömpölygött egy lépcsőn, amelynek alján egy 3 részes gumikerekű vonat várta az utasokat. Egy felnőtt és egy gyermekkorú buddhista szerzetes társaságában utaztam ezen a vonaton, amely t.m. 2 km-t ment, még egy köztes megállója is volt, és mint kiderült, végig a hármas terminálon belül mozgott, ez vitt el a csomagokhoz. Olyannyira poszttraumatikus állapotban voltam, hogy fényképezni is elfelejtettem. A csomagfelvétel simán ment, és már csak egy kisebb gyalogtúrát kellett teljesíteni, és már kívül is voltam az ellenőrzött zónán, és találkoztam Zilinggel, aki egész végig vendéglátóm, kísérőm, tolmácsom, őrangyalom volt.
Peking
A repülőtéri expresszel suhanhatnak a városba az utasok.
Pekinget a kínaiak még véletlenül sem Pekingnek ejtik, de még csak nem is úgy írják latin betűkkel, hanem Beijingnek, ami jobban tükrözi a valós kiejtést. Mi gondolom a cirill betűs átírás miatt vettük át a torz kiejtést, aztán úgymaradt. A város az ország fővárosa, népességét tekintve a második legnagyobb Kínában, t.m. 21 millióan lakják. A repülőtérről vasút vitt a városba, amely mellbevágó kontraszt volt a zötykölődő budapesti csuklósbuszhoz képest. A vonal Y alakú, érinti a 2-es terminált is, néhol hídon, néhol alagútban halad, és a végén közvetlen átszállási lehetőséget biztosít a metróhálózatra.
Metró
Pekingben 1971 óra van metró, de csak a kétezres évek elején indult a hálózat elképesztő fejlődésnek, azóta már 10 fölött van a vonalak száma, és még sokkal többet terveznek építeni. Én ebből annyit szűrtem le, hogy Pekingben láttam Kínában egyedül olyan metrót, ahol nem volt peronfal, de még peronkerítés sem. A vonatok mindenhol lelassítva érkeznek az állomásra. A peronfal nélküli kettes metrón a metróvezetők lekapcsolták a lámpákat az állomásra érkezéskor, és csak elinduláskor kapcsolták vissza. Az indításjelző csengőt a vezető hozta működésbe, de nem a vonaton, hanem a peronon lévő kapcsolóval. A tömeget – sok más város metrójáéhoz hasonlóan – a peronon lévő személyzet is terelgette, viszont Pekingben kis emelvény is volt a peronon. A metrók ablakain az utolsó takarítás dátuma is föl volt tüntetve az egészséges és logikus ÉV, HÓNAP, NAP sorrendben, és természetesen mindig az aznapi dátum volt. A metrójegy kártya alakú, 2 yuan, azaz 80,- Ft, és korlátlanul lehet vele a metróban utazni, míg ki nem jövünk az ellenőrzött részből. A belépésnél csipogni kell vele, (az állandó kártyával is ezt tették a törzsutasok). Kilépéskor be kell dugni egy lyukba a jegyet, a kis kapu kienged, a jegyet viszont beszippantja és nem adja vissza, újrahasznosítják. Jegyet lehetett venni pénztárnál is, a többség viszont a fal mellett sorakozó automatákat használta.
Hutong
Legutóbb az olimpia kapcsán lehetett hallani, hogy némi hutongot ledózeroltak az építkezések miatt, de még így is maradt ebből a sajátos hangulatú és kinézetű városszerkezetből. A kialakulásukat a „siheyuan”-ból eredeztetik, ami a régió sajátos, tradícionális négyszögletes elrendezésű lakóházait jelöli. Ha jól értettem, ezekből alakultak ki aztán ezek a városrészek, kanyargós, szűk utcákkal, amelyek hálózata labirintusra emlékeztet. Kifőzdék, zöldségesek mindenfelé, elhagyott poros biciklik és autók, és jellegzetes szag, amiben az ételek illata keveredik a kesernyés pekingi levegővel és a csatornaszaggal. (oké, leírom, húgyszaggal)
A szállásunk is egy ilyen hutongban volt, a Berlin hutongban egész pontosan, aminek a német fővároshoz semmi köze (nem is mindenhol írják így), a Yonghegong Lama Temple megállónál kellett leszállni a metróról. Egy két szintes vendégházban húztuk meg magunkat, ami nem túlzás, mert a belmagasság igen alacsony volt, és éppenséggel az alapterület sem volt olyan nagy. Az ágy egy galérián volt, ami alá a fürdőszoba lett bepréselve. A fürdőszobában a zuhanyzó a WC és a mosdókagyló közötti szűk terület volt. Volt még egy asztal és egy polc a földszinten, és ennyi. Amire kellett, elég volt. A szálláson lepakoltunk, majd elindultunk csavarogni.
Harákolás és köpködés
Emellett a jelenség mellett nem lehet szó nélkül elmenni Kínában. Ahogy a madárcsicsergés, úgy ez is az utca alapzajának része. Férfiak és nők egyaránt úgy szabadulnak meg bizonyos fejükben fölgyülemlett nedvektől, hogy erőteljes krákogó-bugyborékoló hang kíséretében a torkukra szívják azokat, majd kiköpik az utca kövezetére. Szükség esetén megismétlik a műveletet, főleg a harákolást. Be kell valljam, eléggé zavaró volt ez a jelenség, legalábbis kezdetben, aztán megszoktam. Bár azt mondták, vidéken jellemzőbb, mint a nagyvárosokban, én ezt nem tapasztaltam, mindenhol egyaránt művelték. Talán Hongkongban kevésbé, ott kampányoltak is ellene, mondván, hogy undorító. (nahát...) Azért a buszon, vonaton nem a földre köptek, hanem zsebkendőbe, vagy a budiba. Shanghaiban láttam, hogy nem csak köpött az úr, hanem akkurátusan el is kente a cipőjével az aszfalton, majd így tért vissza az elegáns üzletbe.
Közlekedés
A metró mellett buszok, és trolibuszok jelentik a közösségi közlekedést, a trolik több helyen vezeték nélküli üzemben, lehúzott szedővel futnak. A troli- és buszmegállókban is korlátok vannak, az ajtóknál kihagyva hely, de a járművek általában nem állnak be annyira, így ennek sok jelentősége nincs. Ahol megszakad a korlát, ott egyenruhás zászlólengető emberek vannak, akik a jármű érkezésekor lengetik a zászlójukat.
A hutongokban régiségük ellenére többnyire hibátlan aszfalt van, a benne suhanó járművek így haladhatnak, és vezetőik vígan dudálhatnak egymásra és a gyalogosokra. Meg is teszik. A dudálás, csengetés Kínában folyamatos, és nem hogy bunkóság, hanem egyenesen elvárt. Annyit jelent, hogy „vigyázz jövök!” Esetleg azt, hogy „menjünk, menjünk”. Nem azt, hogy „takarodj, mert ez az én utam, és az én sávom”, vagy nem azt, hogy „miért nem a bicikliúton mész, ezért jól befosatlak a dudámmal bosszúból”.
A gyűjtőutak többsávosak, mindegyik mellett széles kerékpársáv van, gyakran kerítéssel elválasztva. Sok helyen a felezővonalon is kerítés van. Kína a kerítések országa, és Peking ebben is főváros. Ha elhozhattam volna valami jellemző tárgyat Kínából, valószínűleg egy darab kerítés lett volna az. A kerékpárutakon viszont nem csak kerékpárosok haladtak, hanem villanyrobogósok, csettegősök, triciklisek, riksák is. Itt-ott közösségi kerékpárrendszer állomásai voltak föllelhetők. A kereszteződésekben iszonyú a káosz, zebra mintha nem is létezne, és még Pekingben ez nem is volt annyira vészes.
Kivilágított biciklis, riksás, robogós nincs. Az is előfordul, hogy az autó, vagy a teherautó (!) is világítás nélkül közlekedik a város útjain. Egy kivilágított biciklist láttam, de az láthatóan külföldi volt.
Balesetet nem láttam, anyázást pedig talán egyszer, vagy kétszer, de az sem volt hangos, se nem hosszú, csak 1-2 szó. Mindenki haladni akar, de nem akarnak bajt. Bosszúból kormányrángató embert, vagy kihaénnem menőzőt nem láttam kinti tartózkodásom idején. Olyan manővereket hajtottak végre, és annyit, hogy ennek százezred részétől a magyarok már káoszt kiáltanak, és egymás torkának esnek minden lehetséges terepen. Kínában úgy éreztem, hogy nincsenek autósok, motorosok, biciklisek, csak a szabályokat zárójelbe tevő, céljukhoz igyekvő, egymásnak nem ártani próbáló közlekedő emberek vannak, akik általában figyelnek, legalábbis amikor rájuk dudálnak. Az viszont érződik, hogy az „erősebb kutya baszik elv” érvényesül, a gyengébb jobban kell, hogy figyeljen.
Nyilvános WC-k
Kína tele van ingyenes nyilvános mosdókkal, és ez különösen igaz Pekingre. A minőség és a tisztaság is változó, szappan általában van, papír viszont jellemzően nincs. Lanzhouban voltaképp egy hosszúkás büdös pöcegödörre települt az egyik illemhely, Hangzhouban viszont lágy zene, műmárvány, szobanövény és füstölőillat várta az ügyfeleket. A piszoárok között rendre kis elválasztó fal van, a fülkékben viszont nem angol WC van, hanem többnyire a guggolós verzió, ami meglátásom szerint bizonyos szempontból jobb, mint az angol WC. Erről majd később. Az ingyenes nyilvános illemhelyeknek viszont van egy másik folyománya is, könnyen megeshet, hogy az embert az étteremből kiküldik az utcára, a nyilvános illemhelyre, merthogy az étterem nem tart fönn WC-t a vendégeknek. Ez történt velem is a tónál, ahol este megvacsoráztunk. A nyilvános WC-k jelentette paradicsomi állapotot viszont nemigen tudtam kihasználni, mert folyadékhoz jutni viszont nehezebb, a csapvíz nem iható Kínában, csak legfeljebb forralás után, de az körülményes, vagy palackozott víz fogyasztható, ami viszont drágább, mint suttyomban kiinni a csapot a mosdóban.
Reszket a neonfény a tó vizén
Délután és este a városban sétáltunk, végigmentünk egy sétálóutcán, és elértünk egy tóhoz, ami körül éttermek és szórakozóhelyek voltak. Az éttermekbe hívogattak be a behívogató emberek. Az egyikbe föl is mentünk, és megvacsoráztunk. Több fogást kipróbáltunk, az egyik nem esett jól,ezért a másikat ettem. Sajnos részletes ételleírások nemigen lesznek, mivel sokmindenről nem tudtam, hogy micsoda. Egy elromlott munkagépet simán megszereltek az esti forgatag kellős közepén olajban csicsogó munkások. Az idősebb fákat is öntözték, körbe voltak ásva, kis gát volt körülöttük építve. Sok fény világított, villogott a Pekingi estében, sokan szelfizgettek a tó körül, egynémely bárból ének szűrődött ki. Ziling az egyik kirakodó árustól vett nekem egy kis drótokból hajtogatott biciklit. Végül taxival mentünk haza.
